A kommunikációkutatásban az önállósodást követően két irányzat alakult ki: a folyamat (transzmissziós) iskola – a kommunikációt üzenetátadásként felfogó – és a szemiotikai[1] a kommunikációt a jelentések kialakulásaként és cseréjeként – értelmező iskola, a vizsgálat eszközeit a szemantikából veszi. Művészeti, nyelvészeti indíttatású kommunikáció kutatásokat folytat, illetve a produktumok állnak a vizsgálódás középpontjában.
A célok vonatkozásában megállapítható, hogy a folyamat iskola a kommunikációs aktusok, a szemiotikai pedig a szöveg és kultúra kapcsolatának vizsgálatával foglalkozott.
A folyamat iskola a kommunikáció fogalmát olyan társadalmi interakcióként fogta fel, melynek során valaki kapcsolatot létesít valaki mással, e közben befolyásolja a másik viselkedését, attitűdjét, érzelmi reakcióját. Az üzenetet a kommunikációs folyamat tartalmaként kezeli. Azt kutatja, hogy az üzenet küldője és befogadója hogyan kódol és dekódol, valamint hogy az átadók hogyan használják a csatornákat és a kommunikáció médiumait (hatékonyság, pontosság). A kommunikációs folyamatban előtérbe kerül a befolyásolás. Ha a kívánt hatás nem az elvártnak megfelelő, akkor kommunikációs zavarról beszél. Vizsgálódási körébe tartozik, hogy a társadalomban a tudományokon belüli kommunikáció kutatás (pszichológia, szociológia).
A szemiotikai iskola szerint is társadalmi interakció, a kommunikáció, az az globális folyamat, jelenség, mely során az egyén bizonyos kultúra, társadalom tagjává válik. Az üzenetet olyan jelképződményként fogja fel, amely a befogadóval folytatott interakció során jelentést hoz létre. Az üzenet továbbítójának jelentősége háttérbe szorul, a hangsúly magán a szövegen és annak olvasatán van. Miközben az olvasó a szöveggel kapcsolatba kerül, és a szöveget alkotó jelek és kódok értelmezésében saját kulturális tapasztalatait használja fel. Azt vizsgálja, hogy az üzenetek és a szövegek milyen jelentésértelmezést váltanak ki, hogyan hatnak szemantikailag a befogadóra. Művészeti, nyelvészeti indíttatású kommunikáció kutatásokat folytat.
Üzenetek és jelentések a szemiotikai iskola alapján
Az üzenet nem egyenlő azzal, hogy egy A személy üzenetet küld B személynek, hanem egy strukturált kapcsolatrendszer egyik eleme a külső valóság és a szöveg alkotója vagy olvasója mellett. A szöveg alkotása és olvasása párhuzamos folyamat, hiszen azonos helyet foglalnak el ebben a strukturált kapcsolatrendszerben. E struktúra modelljét egy háromszögben szokás ábrázolni, amelyben a nyilak a folytonos interakciót fejezik ki, a struktúra pedig egy dinamikusan működő gyakorlatot takar.[2]
A Wikipédia, a szabad lexikon oldalain a következőket olvashatjuk.
A szemiotika a jelek és a jelrendszerek tudománya. Ebbe beletartozik a megértés, a jövőre vonatkozó állítások (predikció) és a jelentés: annak a folyamata, hogy miként jutunk el a jelentéshez, hogyan fogalmazzuk meg a jövőre vonatkozó gondolatainkat, és fogjuk fel, értjük meg a világot. A jelek általános elméleteit is szemiotikának nevezzük. A szemiotikusok felfogása szerint a jelek egy nagyobb rendszerben kapnak jelentést. Egy nyelv szavainak és kifejezéseinek például egy adott nyelvben van jelentése, és csak azért van jelentésük, mert az adott nyelv szerkezetében bizonyos rendeltetésük, használati szabályuk van. A szemiotika előfutárai Platón, Arisztotelész és John Locke, megalapítója Charles Sanders Peirce („a szemiotika atyja”).
A törzsanyagot kiegészítő források. URL: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szemiotika
[1] Szemiotika: olyan tudományág, amely egyaránt foglalkozik a különféle (nyelvi, vizuális, akusztikai stb.) jelrendszerekkel, valamint bármely komplexitású jelkonfigurációk előállításával és befogadásával, kutatva azok szintaktikai (szintaxis), szemantikai (szemantika) és pragmatikai (pragmatika) aspektusait.
Szemantika: a szemiotikának az az ága, amely a jelek és a jelölt tárgyak, illetve a jelek és a jelentés közötti viszonyokat tanulmányozza.
[2] Róka Jolán: Kommunikációtan. Fejezetek a kommunikáció elméletéből és gyakorlatából. Századvég Kiadó, Budapest, 2002. p.13.