Számtalan nézőpont alakult ki, ezek közül a legújabb Griffintől származik. A szakirodalomban a kommunikáció mint önálló kutatási terület először a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején jelent meg, ilyen elnevezéssel Hovland, Janis és munkatársainak a Yale egyetem lélektani tanszékén folyó vizsgálatait illették, amelyek több kötetben Yale Studies in Communication gyűjtőcímmel jelentek meg. E kutatások célja az volt, hogy pontosan, kísérleti metodikával megállapítsák, hogyan játszanak közre a kommunikáció különféle tényezői az attitűdök megváltozásában. E vizsgálatokban a kognitív jelző még nem fordult elő, de mert az attitűdprobléma későn teljesen beolvadt a kognitív teóriákba, ezek a kutatások joggal tekinthetők a kognitív elméletek és a kognitív jellegű kommunikációs elemzések előfutárainak. A Yale-munkacsoport vizsgálataiban a kommunikáció változói főleg a kommunikáció és a kommunikáló személyiségek formai jellemzői voltak. Így például a kommunikációs tartalom formai jellemzője az állandónak vett attitűdhöz viszonyított azonossága vagy ellentmondása. További változó volt a kommunikációs tartalom felépítése az attitűddel megegyező és annak ellentmondó tartalmak szempontjából (ide tartozik a sorrendiség és időrendiség sokat vizsgált problémája). Vizsgálati változó volt a kommunikátor általános sajátossága (főleg a kommunikációt befogadóban élő képben), valamint a kommunikációt kapó személyiség tulajdonságrendszere. A Yale-vizsgálatok számos szabályszerűséget állapítottak meg, amelyet felhasználhatónak véltek a tömegkommunikációs attitűd-befolyásolásban, a propagandában vagy a közvetlen rábeszélésben (e kutatásról összefoglalóan: Schramm, 1963, ebben is különösen Janis fejezete; Szecskő, 1966). E szabályszerűségek érvényessége ma kétségesnek látszik, ezek túl általánosak, és alapkoncepcióik valószínűleg nem a kommunikáció igazán lényeges változóit ragadták meg. A vizsgált kérdések már sok szempontból közel állnak a közvetlen emberi kommunikáció körébe tartozó problémákhoz, és sok fontos szempont, amely a legmodernebb kommunikációs teóriákban is szerepet tölt be, már a Yale-vizsgálatok során is tisztázódott. Így például a kommunikátorról a személyiségben élő kép jelentősége és egyáltalán a kommunikációt befogadó személyiség jellemzőinek nagy jelentősége már ezekben a vizsgálatokban is nyilvánvalóvá vált. ^[1]