B) A közvetlen emberi kommunikáció kutatásának kezdetei

 

    Buda Béla a közvetlen emberi kommunikáció kutatásának és értelmezésének kezdeteit a pszichológiában a következőkben állapította meg. Felfogása szerint „a klasszikus lélektanban négy olyan terület volt, amely a mai kommunikációs teóriák gyökerének tekinthető”^[1]:

a) a nyelv és a beszéd lélektana

b) a jel- és gesztusbeszéd leírása és vizsgálata,

c) az emocionális expresszió, az érzelmek kifejeződésének szabályszerűségeit kutatók Darwin,  és a Rudolf-féle képek

d) a pszichoanalízis adalékai

 

1.   A nyelv és a beszéd lélektana

    A 20. század fordulójára tehető a nyelv és a beszéd lélektanának kutatása, mely Európában alakult ki. Megalapítója Wundt W. akinek a nevéhez fűződik fűződik az introspekció (önmegfigyelés) módszerének fogalmának bevezetése.

    Az introspektív irányzat megalapítója W. Wundt volt. A 20. század fordulóján kezdték vizsgálni az európai pszichológusok a különböző nyelvek szemléletében kifejeződő pszichológiai sajátosságokat, valamint a beszéd jellegzetessége és beszélő személyisége közötti összefüggéseket. Behatóan foglalkoznak a nyelv és a beszéd lélektanával, de a társas vonatkozásokat elhagyták.

 

 

 Wilhelm Wundt portréja

 

A pszichoanalitikus irányzat – mintegy hátat fordított a szemtől-szembe kommunikációnak – azáltal, hogy a beteg nem látja a terapeutát, és így csak beszéd útján érintkezett a beteg az orvosával.

Az irányzat kétségtelen felfedezései közé tartozik a tudatalatti problémaköre, a szabad asszociáció mint az egyénen belüli információáramlás, az empátia, azaz a beleélés a mások helyzetét megérteni kívánó magatartás, az identifikáció, azaz egy érettebb és egy fejlődésben levő személyiségek közötti sajátos kommunikációs sorozat fogalmának definiálása.

A kommunikáció szempontjából különösen fontos az elszólások szerepének ismerete, melyeket a metakommunikáció témakörében tárgyalunk.

 

 

^{Harry Stack Sullivan portréja}

 

    A Harry Stack Sullivan-féle interperszonális elmélet szerint a viselkedés elsődlegesen szociális-kulturális meghatározottságú: klinikai tapasztalatokra támaszkodva megállapította, hogy a személyiség más személyiségekkel való bonyolult kapcsolatokon (főleg a szülőkkel való kapcsolatokon) át fejlődik, esetleg torzul. Felfogása szerint a személyiség nem önmagában működő és fejlődő rendszer, hanem interakciókban létezik és alakul. A világról kialakult értelmezéseinket állandóan mások értelmezéseinek fényében  érvényesítjük (konszenzuális validáció).

A kommunikációelmélet Sullivantól vette át az interperszonális kapcsolatok folyamatának a kommunikáció szakkifejezéseivel való leírását. Az érzelmeket kifejező mozgásokban nem intrapszichés állapotot, hanem interperszonális kapcsolatot talált. (The Interpersonal Theory of Psychiatry, W.W. Norton, New York)

A szociálpszichológia a kommunikáció interaktív voltát hangsúlyozta, és irányzatuk egyik megalakítója (Mead 1934) szerint a gyermeki személyiség olyannak tartja magát, amilyennek őt a környezete látja.

    Ez az irányzat a kommunikációt az interakció szintjére emeli, és kiemeli, hogy az ember sajátossága abban áll, hogy nagy befolyást képes adni kapni a humán szférában.

    A dinamikus személyiségelméletek és a szociálpszichológia fejlődésének egyik állomása volt a különböző nézetek és vélemények relatív stabil, a személyiségre jellemző képzettartalmak, másképp az attitűd fogalmának a megnevezése.

Az attitűd vagy beállítódás olyan tartós viszonyulási mód tárgyak, helyzetek, illetve személyek iránt, amely tapasztalaton keresztül szerveződik, s amely irányító vagy dinamikus hatást gyakorol az egyénnek e tárgyakkal, helyzetekkel illetve személyekkel kapcsolatos reagálására. (Hármas természete van: értelmi, érzelmi, cselekvéses.)