Kutatók szerint az átlagos kétszemélyes társalgásban 65% a nem verbális, 35% pedig a szóbeli alkotóelemek, közlések aránya.

A nem verbális viselkedésnek három forrását feltételezik. A legelfogadottabb nézet szerint a nem verbális viselkedések részben ösztönösek, részben tanítottak, részben pedig utánzottak, ugyanakkor vannak a kultúrától független, egyetemes és a kulturális különbségekből adódó eltérések egyaránt. A kommunikációs formáknak számos eszköze van, ezeknek csupán egyike (és legkisebb mértékben használt változata) a szóbeli közlés. A közléseink hangneme, és a testbeszéd ennél sokkal nagyobb mértékű (38, és 55 %) mint a verbális jelek. Ezek a megnyilvánulások megerősíthetik, gyengíthetik, helyettesíthetik, ellentmondhatnak, kiegészíthetik, hangsúlyozhatják vagy szabályozhatják a közlendőnket. A metakommunikációt sokan a testbeszéddel azonosítják, holott az csak egyik területe, mint például képünkön, ahol különböző testhelyzetet vesznek fel a szereplők.

 

Az ábra¹²⁰ a nonverbális kommunikáció korlátait karikírozza ki: csupán testbeszéddel nem lehet pontosan gondolatokat, eszméket közvetíteni.

A verbális viselkedés többrétegűségéhez hasonlóan a nem verbálisról is elmondhatjuk, hogy nagyon összetett és többszintű. Egyes kutatók szerint közléseink 2/3-a nem szóban, hanem testbeszéd által jut el másokhoz, a verbális közlések mindössze 1/3 részét teszik ki közléseinknek. A szóbeli közlést kiegészíti nem tudatos, nem is mindig szándékolt automatizált cselekvés, amelyek kiegészíthetik, alátámaszthatják, de helyettesíthetik is a verbális kommunikációt.