Az utóbbi évtizedekben a kommunikációkutatás és a kommunikációelmélet több különböző tudományágból bontakozott ki. Napjainkra jellemző, hogy egyrészt egymással össze nem függő fogalmak és fogalomrendszerek keletkeztek, másrészt a sok esetben meddő empirikus adatok tömege.

Valójában az emberi kommunikáció sok csatornán, megfoghatatlan módon tartalmaz jeleket. Magában foglalja az ember egyéniségét, az elvárások különböző fajtáit, amit a beszélő mond, amit gondol, amit a hallgató gondol arról, amit a beszélő mond, a nem verbális aspektusokat és az összes körülményt. Különböző típusú kódokat ismerünk a kommunikációs csatorna megválasztásától függően.

A közvetlen emberi kommunikáció a két meghatározó csatornája a látás és a hallás.

 

A beszéden vagy az írott nyelven mint a közlés általánosan elfogadott formáin kívül a nem szóbeli kommunikációnak is megvan a maga jelrendszere.

A közvetlen emberi kommunikáció fogalma azt a gondolatot fejezi ki, hogy mindenféle kommunikációnak elemi jelensége, megtestesülése két ember közvetlen kommunikatív kapcsolata, amelyben minden érzékszerv részt vesz, de legfőképp a látás és a hallás.¹¹⁷ Ellentétben a technikai információ-átadás fogalmának tárgyalásakor leírtakkal - a felek között tér- és/vagy időbeli eltolódás van -, a közvetlen emberi kommunikáció során a két ember között az információáramlás (közlés) személyes, és több érzékszervi csatornán keresztül történik. A közvetett kommunikáció során a felek között nincs személyes kapcsolat, csak technikai eszközök segítségével történik az információáramlás.

E fejezetben - a teljesség igénye nélkül - az emberi kommunikáció változatait és jellemezőit kívánom bemutatni a belső beszédtől a személyes érintkezésen át a tömegkommunikációig.

A kommunikációs esemény, az akció során a közlő fél a szándékosan vagy a véletlenszerűen kialakított üzenetet kódolja, a kódolt üzenetet az annak megfelelő csatornán át eljuttatja a vevő félhez, aki azt dekódolja és értelmezi. A vevő ezt követően vagy reagál (újraindítja a folyamatot), vagy nem.

Fontos, hogy a kommunikátor hogyan vélekedik a kommunikáció címzettjéről és arról a helyzetről, amiben a hírek adásvétele folyik, továbbá, hogy milyen célt kíván megvalósítani akciójával, s önmaga milyen képességekkel, hitelességgel rendelkezik ezek érvényesítéséhez.

1. Az üzenet - tartalma szerint - lehet:

• a közlési célhoz és funkcióhoz viszonyítva hiányos vagy pontos, épp annak megfelelő (adekvát) vagy redundáns (terjengős)
• a jelek referenciális tartalmához viszonyítva konkrét, vagy elvont
• a befogadóra vonatkoztatva közlő, információtovábbító, vagy felszólító jellegű

A megfelelő kódrendszer kiválasztásában a legfontosabb szempont, hogy a címzett melyiknek a dekódolására kész és képes.

2. A kommunikáció a közlő fél szándéka szerint lehet:

célirányos, kifejező, spontán.

3. Aszerint, hogy nyelvi kódokkal továbbítjuk-e az üzeneteket vagy valamely más módon, a kommunikáció lehet:

• verbális (nyelvi, írásban vagy szavakban megnyilatkozó)
• nonverbális (nem szavakban megnyilatkozó) jellegű.

4. A kommunikáció folyamatának osztályozása több szempont szerint értelmezhető.

Irányultsága szerint:

• egyirányú (amikor a vevőnek nincs módja az adó szerepét betölteni: költő-olvasó, hírolvasó-néző viszonya),
• kétirányú (melynek során a két fél időről időre szerepet cserél, azonban e típuson belül még megkülönböztethető az egyenrangú és egyenlőtlen viszony a felek között).

5. A társadalom szféráiban végbemenő kommunikáció típusait elemezve megkülönbözethetünk:

• közvetlen (a felek tér- és időeltolás nélküli kommunikációját)
• közvetett (a tér- és vagy/időbeli eltolás, azaz közvetítettség révén létrejövő) formákat