De a rektor bácsi módszere az volt, hogy az ábécistákat felosztotta a nagyobbak közt, s aki már tudott olvasni, az mindennap megtanított egyet a tudatlanok közül egy-egy betűre. A leckézést aztán ellenőrzés kedvéért egy másik nagyfiú végezte.

Én már elsőosztályos koromtól kezdve dolgoztam a közműveltség fejlesztésén. Már akkor rám bízta rektor bácsi a szomszédomnak, a csordás kisfiának tanítását. Sohasem felejtem el a könny szagát. Palkónak mindig ázott tőle a mocskos kis arca. Az ujjai olyan merevek voltak, mint a palavessző és olyan feketék is. Én fogtam ökölre a kezét, s rajzoltam vele keservesen a betűt ...

... Palkó! Palkó! Őrizvén valahol a Tiszaháton a falu kondáját, tudod-e már írni az i betűt? ... Minek tudnád, Palkó, úgyis szaktekintély vagy az egész falu előtt minden magad dolgában. S ha bunkós végével földön csúszó fütykösöd egy öreg Á-t kanyarít, alattvalóid szépen megértik a napiparancsot! az öreg ártány éppen úgy, mint a fiatal süldő ...

Így gyűjtöttük mi a tudományt. Rektor bácsinak csak egy nemzedéket kellett valaha megtanítani, ez a fáradsága bőven kamatozott azóta. A tudós gyerekek az ő legmagasabb felügyelete mellett nevelték a tudatlanokat magukhoz hasonló okos emberekké.

Csak magyarázott néha rektor bácsi.
Nem olyan unalmasan, mint a könyvben van, hanem gyönyörűen.
Nincs az a mese, ami olyan érdekes volna, mint az ő magyarázatai.