Az első napokon nyájas volt, mint egy dirmegő medve. Egyszer aztán minden ok nélkül elővett és jól pofon csapott.

A gyerek visítva megy a helyére. Rektor bácsi nem szól.
Mikor aztán elcsitul a rücskölés és közeledik a dél, megszólal azon a vastag gordonkahangján:
- No te kutyafülű! Látod-e, hogy kikaptál, mikor semmit sem vétettél is. Hát még akkor mi lesz, ha hibázol? Tudod mi!? ... Fel-a-kasz-talak! Lábodnál fogva! Így tesznek veled, ha felnősz is, csakhogy akkor a nyakravalód helyére teszik a kötelet ...
Nem is hibáztunk aztán.

Nem addig! ...
Ha mégis hibába esett valaki, két büntetés várt rá. Egyik az ellazsnakoltatás, másik a bocsánatkérés.

Az elsőt mogyorófapálcával osztogatta, sajnos, többször, mint jólesett. S ráadásul azt tartotta, hogy ha a gyereket mindig egy helyen verik, úgy hozzászokik, mintha simogatnák.

Aztán jött a bocsánatkérés.
Ezt jobban kellett tudni, mint a miatyánkot. Állott pedig a következő szónoklatból:

"Hőn szeretett tanító uramtól töredelmesen engedelmet kérek, amiért vétkezni s rossz cselekedetemmel kellemetlenséget szerezni mertem. Hálás szívvel köszönöm, miszerint jó tanító uram példás büntetéssel a jó útra térített, és szentül ígérem, hogy soha többé bűnben leledzeni nem merészkedek."