És ez minden reggel így ment.

Így gyűjtögetett minket a rektor bácsi, mint a kotlós csibécskéit.
Az iskola alacsony kis ház volt. A tetején nádfedél, amiben tömérdek volt a nádméz. A csűr teteje szalmazsúp, ebben meg veréb volt szörnyű sok.

Ennek a kettőnek a kedvéért is érdemes volt iskolába járni. A verebet ki lehetett szedni a fészkéből, a nádszálakat meg valami pompás élvezet volt húzgálni az ereszből: melyiknek a végébe rakott mézet egy kóbori kisméhecske.

De azért ám haragudott a rektor bácsi, A ház fedelét az eklézsia reperáltatta, s ez azt jelenti, hogy ott csorgott be az eső a padlásra, ahol jólesett neki. Ellenben az udvaron két irdatlan nagy vadkörtefa állott. Erre szabad volt felmászni, rajta ruhát nyúzni - ezt az édes szülénk foldozta. Esetleg lepottyanva róla, nyakunkat szegni - ezt édes magunk hevertük ki.

Ha a repedt ruha, vagy kificamodott láb miatt lamentált a szülő, bölcsen felelt a rektor bácsi:
- Úgy kell neki. A peniperdának. Mért nem ügyes. Még a csillagot is szedje le az égről, csak akkor él meg.

Az életre oktatott rektor bácsi mindig.
Mikor feladtak bennünket az iskolába, mindenkinek keresztül kellett esni a "szoktatáson".