Itt szoktuk órákon, napokon, hónapokon, éveken át dalolni az Arany ábécét:
A. Ami tnemki vánszma gadnak,
Tese teddem bortár sadnak,
Bö: Bánnyaházi cselédekkel
Mindi gugymin tercbe rekkel ...
(Kap egy barackot, aki megfejti, mit jelentenek ezek a kínai versek. Mi bizony, nem tudtuk annak idején!)*

És milyen hosszúak ezek az aranyszabályok! ... Egész délelőtt lehet fújni.
És milyen szép dallamuk van!

Csak egy nótát ismerek, amelyik hosszabb és dallamosabb: a kétszerkettőt. Négy-öt esztendőn át, négy-öt óráig daloltuk naponként. De meg is tanultuk úgy, hogy ha azt kérdezte valaki:
- Mennyi 7×8? - csak elkezdtük a nóta hetedik versszakát:
7×1, az 7
7×2, 14
7×3, 21 ... s a nyolcadik sorból mindjárt megtudtuk, hogy 7×8 az 56!*

Ma is bámulok rajta, hogy tudott valaki megtanulni a rektor bácsi iskolájában olvasni.

Nekem könnyű volt a dolgom, engem édesanyám tanított meg rá.