A videotechnika sajátos kötöttségeinek egyike, hogy a televízió képmérete nem növelhető tetszőleges mértékben. A televíziót ugyanis a bonyolult technológia miatt csak nagy részében szabványosított méretek mellett gazdaságos előállítani. A televízió kifejlesztésének fő célja éppen az volt, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ez az oka annak, hogy a legtöbb tv képernyőjének mérete a szokásos nézési távolsághoz (lakószoba méretéhez) igazodik, a képátló többnyire 50-70 cm között található.

Az iskolai felhasználásban a tanterem méreteit ismerve ez a képátló nem nevezhető optimálisnak. Másképpen fogalmazva, amit láttatni szeretnénk, az a tanteremben ülő tanulók közül nem mindenki számára látható. Ez komoly probléma a hatékony kommunikáció szempontjából. Sokféle szakmai alkalmazás - közte az oktatás is - nagyobb képernyőméreteket tesz szükségessé annak érdekében, hogy egyszerre több (10-20) vagy esetenként akár több száz ember is nézhessen valamilyen videoanyagot optimális körülmények mellett megteremtve a vizuális bemutatás alapvető technikai teltételeit. Ez a képcsövek méretnövelésével nem oldható meg gyártástechnológiai problémák miatt. Más megoldást kellett keresni: egy optikai lencserendszer segítségével kivetíteni a videoképet.

A videovetítők fejlesztői két megoldást dolgoztak ki. Az egyik alaptípus a vetítőfelülettel egybeépített kompakt vetítőszerkezet. Előnye, hogy az egyszeri (gyári) beállítás után nem kell törődni a további beállításokkal. A készülék a bekapcsolás után azonnal üzemképes. A másik konstrukciónál a készüléket külön választják a vetítőfelülettől. A vetített képátló ebben az esetben elérheti a 10 m körüli értéket is. A készülékek egycsöves vagy háromcsöves változatban készülnek, beállításuk komoly ismereteket igényel. A vetítőcsöves készülékek mellett meg kell említeni az EIDOPHOR vetítőberendezést is, oktatási jelentősége azonban nem számottevő.