- Te akarsz velem szembeszállni? Meresztgeted a szemedet? No, majd írok az apád munkahelyére...

Karajitisz fölugrott. Illetve leült, és újra fölkelt, mert eddig is állt, vonaglott a pad mellett, a röhögőkórust dirigálva.
- Mit akar a Csikortól? Nekem mondja ... ne egy ilyen pisisnek ...
- Én nem személy szerint szólok - mondta Selyem Izabella sápadtan -; én az ifjúsághoz intézem a szavaimat ... És igenis, beszélek ... Én megkaptam minden eszközt arra, hogy az értetlenkedőket gatyá-ba rázzam ... az uszítókat ... minden eszközt ... és amíg ezen a ponton tart engem a magyar állam, ezt meg is fogom tenni. (...) - Én igenis beszélek ... és cselekszem ... semmiféle ócska csürhe ebben meg nem akadályozhat!
- Nem? - kérdezte Nikodémusz Karajitisz, s barna bőre alatt elfehéredett. Lassan, mintha kényszerből tenné, kisétált a katedra elé. Kezét a zsebéből csak akkor húzta elő, amikor már ott állt Selyem Izabel-lánál. Egy másodpercig gondolkodott, hogy lenne célszerűbb? Aztán Selyem Izabella mögé került, jobb kezével hátulról átkapta a derekát, bal keze csontos ujjait pedig rászorította Izabella szájára.

Egy pisszenés sem hallatszott.

Selyem Izabella megpróbálta lefejteni a szájkosarat, hiszen látszatra gyöngéden borultak ajkára a vasujjak. Nem érzett fájdalmat, a dereka körül sem, öleléshez hasonlított inkább az egész - aztán abba-hagyta a kapálózást. Nem mozdult többé. A szeméből könny indult, Nikodémusz Karajitisz ujjai egy árnyalatnyit megrezzentek a könnyek csiklandása alatt.

Mint amikor a mozgóképet oktató célzattal váratlanul rögzítik, úgy ültek ott mindannyian. A központi fűtés csöpögése félelmetesen fölerősödött a csöndben.