No, de Selyem Izabelláig megvoltak vele valahogy. Hattanti Ernő kettőt-hármat ordított, belefojtotta a szót nyomban, kijelentette, hogy barmokkal nem vitázik, pofa be, mert másképp is lehet ám beszélni. Hattanti Ernő durva volt, majdnem brutális, de érthetően magyarázott, igazságosan osztályozott, nem bratyizott senkivel, terrorja megnyugtató egyértelműséggel lengett az osztály fölött.

- Először összetörni, aztán újra felépíteni - hangoztatta személyiségformálási elképzeléseit a kollégák közt. Ezen néhány széplélek megborzongott, s úgy döntött, akkor inkább a derűs rendetlenség, ahogy esik, úgy puffan, egyik napról a másikra, szünettől szünetig.

Selyem Izabelláig lehetett is bírni. Például Méhes tanár úr, a Zümzüm, sárgulásig bírta Nikóval. Szólötyögés, kötözködés, indulat-lobbanások, csak azért is anarchia. Néha csak egy mozdulat a vers közepén. Zümzüm látta a mozdulatot, aztán érezte, hogy a költészet összezsugorodik. Minden órán végigélte, hogyan olvad el az irodalom, még a legnagyobb is, hogy görnyed össze Ady, a vad vagdalkozó, Nikodémusz Karajitisz szeme tüzében.

Fegyelmi vétség?
Nem, nem. Tulajdonképpen nem az.
- Tőled semmi sem maradhat békén?
- Semmi - mondta Niko. Egyébként legalább húsz Ady-verset tudott, de a kötelezők közül egyet sem. S magyarázta őket, a saját kedve szerint, önkényesen.

Zümzüm komolyan vette Nikót. Néha óra végéig vitatkoztak, az osztály elfoglalta magát, az okosabbak élvezték Zümzüm csillogó érveit és Niko egyre fáradtabb patronjait. Csak azt nem értették, miért mondja mégis Niko Zümzümre