- Akarod, hogy én szóljak apádnak? - Zümzüm látta a kisablákon keresztül Niko apját, ahogy a folyosón sétál, a fejét ingatja, és sír.
- Nem - mondta Niko. - Még bocsánatot kérne. Amilyen gyönge.
- Engem is gyűlölsz? - kérdezte Zümzüm.
- Nem - mondta Nikó -, de magát sem szeretem. Aki ezt, itt, vállalja - széles, hebehurgya mozdulattal bejelölte a négy égtájat, az iskola falait -, azt, akármilyen jó fej, egyszerűen nem lehet szeretni.
- Tévedsz - mondta Zümzüm. - Hiszen éppen ez a nehéz. Világosan látni és mégis megpróbálni.
- Nem! - ismételte Nikodémusz Karajitisz. - De most már sietek edzésre.
- Azért még egyet ... - Zümzüm megállította. - Sokat gondolkodtam rajta ... miért? Miért éppen Selyem Izabellát? Egy nőt? Aki téged végül is békén hagyott? Gyávaságból? Mert Hattantival, akiről tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy ... mert Hattantival jobban megérteném ...

Nikodémusz Karajitisz mosolygott.
- Tanár úr - mondta sajnálkozva -, én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik ... nincs ingerlőbb a papírhatalomnál.