- De minek ilyet akarni? - kérdezte Zümzüm halkan.
- Respekt nélkül nem oktathatunk - Selyem Izabella bevésett két elégtelent a naplóba, mindkettőt ugyanazon név mellé. - Meg kell teremteni a respektet. Az én tárgyaimban különösen!
- Na - mondta az igazgató -, ebben egyetértünk. (...)

Történt aztán, május táján, egy szép pénteki napon, hogy véletlenül valamennyi tanár megjelent, senkit sem kellett helyettesíteni, s így Zümzüm a lyukas óráján végigsétálhatott a második emeleti folyosón a biológiaszertár felé, ahol Hattanti madarakat selejtezett, és kávét főzött, hazai törköllyel.

Az ajtók mögött megnyugtató, kellemes zajok duruzsoltak.
- A munka zaja - mondogatta erre az igazgató. Egy helyről azonban fröcskölt a lárma. Szétfröcskölt az egész emeleten, ki a nyitott ablakokon, a szomszéd ház folyasójáig, ahol nyugdíjas bácsikák üldögéltek a virágládák mellett, és fölháborodottan hallgatták, hogy ebben az egykor nagy hírű gimnáziumban mi folyik.

Nem "rendes" lárma volt ez. Röhögés, lábcsapkodás, kurjantások, s ezek fölött Selyem Izabella hisztérikus sikoltásba csúszó kiáltásai.

- Kérem a tanulóifjúságot, viselkedjék fegyelmezetten ... Megrovásban fogom részesíteni ... pecséttel ... A történelmi helyzet ezekben a napokban válságosra fordult ... népünk legjobbjai tömörültek ... nem értik, kérem? Nem, nem? Nem érted, hogy fogd be a pofád? Szálanként húzom ki a hosszú hajadat ... te huligán ... Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak akkor ... és te mit tudsz, te, csirke, hogy vihogsz, ezzel a széttaposott száddal, utcán cigarettázni, a nadrágot gombolni, azt érted ... Csöndet ... negyvennyolc a fordulat éve ... két elégtelen ... és nem fogod kijavítani ... Te tök, nem adok alkalmat ... Kérem, egy kis jó érzést, kérem a tanulóifjúságot. Önök végtére már felnőtt emberek, az élet küszöbén, bizonyos minimális ismereteket el kell sajátítaniuk ...