És ez a legjobb negyedik volt. Érettségi előtt. A kedvenc osztály. (...)
- Majd diplomatikusan csinálok valamit - ígérte az igazgató. Magához kérette Selyem Izabellát, Selyem Izabella sírva jött ki tőle.
- Mert én megkövetelem a rendet... Mert én nem vagyok hajlandó engedni az egészséges normáimból...

Most már a kollégák is feldühödtek.
Csak Zümzüm sajnálta mégis. De hiába szólt. Selyem Izabella nevének puszta említése röhögőkórust és óra végéig tartó, csillapíthatatlan gúnyos morgást keltett. Nikodémusz Karajitisz úgy nyerített, mint egy ló, ha hegyről lefelé kantár nélkül szalad.
- Azt dumálja, hogy intellektuális típus vagyok ... és szenzibilis alkat ...

Mert Selyem Izabella - ahogy a többiek is bizonyították -, meglepő módon, Nikónak valósággal udvarolt.
- A leválasztás elvét érvényesítem - mondta Zümzümnek -, egyszerűen nem veszem tudomásul, hogy szemtelen. Próbálok az értelmére hatni, ásni, egészen a gyökerekig. (...)

Április elsejére - amikor a zokni fönnakadt az ablakkeretben - az osztályok áprilisi heccet terveztek. Az április elseje hozzátartozik a tanévhez. Megfordítják a padokat, a fiúk befonják a hajukat, a lányok bajuszt festenek, az ajtóra kiírják: Leltár miatt zárva. Esetleg: Életveszély.

A tantestület meg is engedte ezt minden évben, sőt ki-ki vérmérséklete, kedve szerint részt is vett a komédiában, Hattanti például elénekelte a Gyere, Bodri kutyám kezdetű dalt, a tanulóifjúság őszinte gyönyörűségére, mert volt ebben valami hihetetlen és megrendítő, hogy a vad Hattanti lehunyja a szemét, az arca szomorú, aztán előveszi a pipáját, a hüvelykujjával bele-belenyomkod a dohányba, és azt mondja, szelíden:
- Bizony, bizony. Gyerekek, bizony, bizony ...