Nem haragudtam rá. Azóta is, ha találkozom vele, irigyen csodálom. Csodálatos ember volt. Teljes, egész, megbonthatatlan és hiányérzet nélküli, drága bölcs harmóniával szemlélte a világot, mindenhez értett annyit, amennyit, keveset - de önmagának mindenről végleges válaszokat tudott adni. Kérdései sose voltak, csak megnyugtató válaszai és megoldásai. A munkáját jól csinálta. (...)

A tanító nem volt úr. Csak addig kártyázott vele a fiatal pap, amíg kinevezték őt káplánnak - aztán már nem, Ha a tanító bement a városba, nem volt méltó társasága. A gimnáziumi tanárok úgy óvakodtak tőle, mint a paraszt a cigánytól. A gimnáziumi tanárakat is csak éppen elviselte a kenetektől illatos úri tömörülés - éppen ezért rettegtek elárulni a hivatás, az együvétartozás legkisebb jelét is, nehogy az esett tanítókkal való rokonítás miatt ők is kikopjanak a társadalom elit rétegeiből. Ahogy a parasztból lett úr nézi le legsziszegőbben a parasztot, éppen úgy a tanár óvakodott legjobban egy földrajzi övezetbe kerülni a tanítóval, különösen, ha az tanyai tanító volt. Orvosok, mérnökök, megyei tisztviselők, egyéb értelmiségiek: - ilyenekkel hatéves tanítóskodásom alatt soha nem kerülhettem emberi közelségbe, még módom sem volt olyan szobában megfordulni, ahol közülük egy is megtörölte volna a lábát, vagy a cigarettáját végigszívta volna. Orvosokkal csak a kórházakban találkoztam. Kedélyes, leereszkedő viccelődéssel kezeltek, mint az öreg parasztokat szokás. Mikor az éjjeliszekrényemen egyszer egy Baudelaire-kötetet láttak, úgy nézett rám a vizitelő orvoscsapat, mintha egy futballistánál az angóranyúl-tenyésztés könyvét találták volna. De nem viselkednek velünk másként, fiatal tanyai tanítókkal maguk a tanítók sem. Otromba gőggel, mesterkedéssel riasztották volna el bármelyikünk közeledését, nehogy úrilánynak nevelt libuskáikat kompromittáljuk x-lábú, Jávor Pál-bajszú karpaszományos udvarlóik előtt. A tanutók is arra vágytak, hogy egy házasság gatyamadzagjával pucér szégyenükre korcolják az úri osztály fehérneműjét. Nyomorú, rangkórság ütötte kis ország volt ez, ahol mindenki lábujjhegyre ágaskodott, hogy az őt megilletőnél egy fokkal magasabb asztalról hulljon nyáladzón kitátott szájába a morzsa. (...)*