Korán bementem a tanterembe, amit az első napokban én sepertem fel. Csodálatos illata, mélységes zenéje van a régi, régi tanyai tantermeknek. Álltam és hallgatóztam. Fagerendás mennyezet. Hon-nan vették ezt a félelmetes mestergerendát? Szúette, párától, füsttől, lehelettől rőtbarnára pácalt keresztgerendák, mennyezetdeszkák. A padok is ki tudja hány évtizede guggolnak itt. Tetejük a fa gyűrűzete szerint rovártkásra kikopva, de tükörsimára csiszolva a könyököktől, fenekektől. A vastag, ormótlan deszkákból szegezett padló olajjal átitatva. A falakat évenként meszelték, ujjnyi volt az egymásra pikkelyeződő mészréteg. (...)

A sarakban egy szekrény, az 1860-as évekből. Legalábbis az ajtaján ilyen dátummal kezdődik egy lista. A szekrényajtó belső tiszta, gyalult oldalára minden tanító, aki itt élt, dolgozott, odaírta a nevét, szolgálata kezdetének dátumát. Elolvastam a listát. Az utolsó névnél csaknem le kellett guggolnom, hagy kibetűzhessem.

Fogtam egy ceruzát és szinte letérdelve aláírtam: Váci Mihály, 1943. szeptember 3.

- Erős várunk az Úristen! - jöttek, és köszöntek egymás után a gyerekek.* Elővettem az osztálykönyvet. Nyolcvankilenc gyerek iratkozott be. Nyolcosztályos volt az iskola. Én voltam a tanító, az igazgató, a pedellus, a tantestület. Elmúlt nyolc óra. Megkezdtük a tanítási napot. Felolvastam a névsort. Sokan hiányoztak, az iskola, egyharmada. A kérdésre ilyen válaszokat adtak a padszomszéd gyerek:
- Tanyás, szülei a városba mentek.
- Tehénre vigyáz.
- Malacokkal van.
- Kistestvérkéjére kell vigyázni.