Később ősszel és még inkább télen kiegészültek ezek a válasszok:
- Nincs nagykendője.
- Apja a várasba ment, annak kellett a csizma.*

Így aztán, ha egy-egy osztályban megtanítattam a "leckét" a jelenlevő kétharmadnak, a következő órán újra kellett kezdenem az előző napon hiányzó egyharmadnak is. Kétszeres erőfeszítéssel kellett dol-gozni, és annak is alig volt látszatja.
- Kerekréti János, mondd el a földrajz leckét.

Kerekréti áll a térkép előtt, hallgat. Pedig értelmes, jó eszű.
- Mi lesz, Kerekréti?
- Nem tudom a leckét, tanító úr. Tegnap szántottunk, este meg a mamának kellett segíteni.

Kerekrétiék hárman jártak inkalába. Apjuk húszholdas, jómódú gazda volt, de éppen katona a fronton, és édesanyjuk korán befogta a gyerekeket a férfimunkára. (...)
- A füzeteket a padra! - mondtam a tanítás kezdetén, és leléptem a katedráról a padok közé, hogy ellenőrizzem az írásbeli feladatokat. Végigmentem a padok között az I. osztályosoktól a VIII. osztályoso-kig, föléjük hajolyam, közéjük vegyültem, lapoztam a füzetüket - és megcsapott a szegénység émelyítő és ájultató szaga, melegben felszálló párája. Az iskolámban mindig volt tizennégy-tizenhat lelenci, men-helyi gyerek. Ezek a szerencsétlenek I. osztálytól VIII. osztályig a teleptől kapott vastag durva ceigruhában, kincstári bakancsokban, vastag flanelingekben jártak. A gazdák azért fogadták magukhoz őket, mert a telep fizetett értük, ruhát, tanszert adott - a gazdák meg pásztoroknak, kiskocsisoknak használták ezeket a gyerekeket.