Szombaton általában nem volt tanítás. A szülők mind bementek a városba, a hetivásárra, a gyerekek a tanyára vigyáztak. A tanulók úgyse jöttek volna iskolába, ezért a hatóság jobbnak látta, ha szünetet rendel el, és a szombati napokon a tanítók tantestületi értekezleten vesznek részt. Ezeken az értekezleteken harminc-negyvenen jelentünk meg. (...)

Az értekezlet hivatalos része nem volt lényeges. Inkább az előtte és utána zajló beszélgetések, pletykák, baráti sorsokba belevigasztalódó beszélgetések, közös sorsok, egy igájú jövendő, azonos fájdalmakba való, elernyesző belenyújtózkodások. (...)

Egyszer az egyik velem egyidős fiatalkartársnak - aki pedig még a legtöbbre törő volt közöttük, mert építészmérnök szeretett volna lenni - kamasz lelkesedéssel mutattam meg az új Ady-kötetemet, és beszéltem a kötet keltette szerelemről. Villanyszéknél dermesztőbb gúnnyal, büntető fölénnyel végezte ki kezdődő, őt kereső vallomásom, baráti érzéseimet:
- Mit nagyképűsködsz, minek az nekünk? Ady-verseket olvasol! - Utána hónapokig szégyelltem magam. Úgy beszélt erről, mintha reggelenkint sétalovagoltam volna a város főutcáján.

Tudták rólam, hagy sokat rajzolok, és ezért az egyik tantestületi értekezleten egy idősebb Göre Gábor bajuszú, anekdotabeli tanító bátyám felállt, népbírói hangon dörögte ellenem:
- Aki művészkedni akar, annak nincs helye köztünk, menjen innen!*