A tisztelendő úr, mint egy berber fejedelem: gyönyörű barna bőre feszült, ragyogott beszédesen nagy boltozatú homlokán, apró göndörű sűrű olajos fényű haja éles határral rajzolta körül az érbelem tisztásait. Komoly beszéd közben is nevetni látszott, mert húsvörös ajkai közt vadállati egészség ragadozó fölényével kacagtak elő biztosan ágyazott fogai. A hangja mintha mindig zs-hangokat dédelgetne, buja és bűbájtiló volt, a prédikáció közben is udvarolt, s ha az oltár előtt imádkozott; a nők bőrén tíz ujjal kérlelte az engedelmet az áhítatos kívánság.

A tisztelendő úrral szemben ültem én, a tizenkilenc éves újdonsült tanító. Hosszú voltam, mint bajban az imádság, sápadt, mint a kenyér bele. Régen volt, hát hihetetlen: testben-lélekben úgy hajoltam a tisztelendő úr előtt, mint súly ától a búza. Félénken meg-meghabarva a mondatot, összevissza beszéltem, s a félelemtől és a szégyentől bőgtem volna, mint az anyjától elválasztott borjú.*