Keresztben, a szélén:
"Mindjárt tépd szét."

A levelet egyhuzamban olvastam el, a leves kihűlt. Most utólag jut eszembe, hogy ez az első szerelmes levél, amit valaha olvastam. Az írása olyan, mint ő. Ellenszenves, határozatlan, bizonytalan. A levelet visszatettem a zsebembe és enni kezdtem. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy közönyösen hagyott a levél. Egy kissé utálatos volt. Nem mondhatom azt se, hogy örülök ennek. Hogy elolvastam. Utólag az volt az érzésem, hogy talán okosabb lett volna, ha nem olvasom el. A személyemet érintő kitételek elég hidegen hagytak. Kevésbé leptek meg, mint hittem. A "megvadult vén szamár" inkább lehangolt, mint felingerelt. Valami igaza van, ezt gondoltam.

Ami nyugtalanított, az a levél hangja volt. A hangja homályos, és homályos néhány pont benne. Nem tudok megállani annál, hogy diákszerelem. Itt talán valami más van. Több, más. A levél hangja következtetni enged arra, hogy más van közöttük. "Az lesz, ami a múltkor..." - mi volt a múltkor? Ez az egyik pont. Gondoltam arra is, hogy egy kissé felelős vagyok az apának, Csereynek. Talán fel kellene világosítani, hogy tegye ki az instruktor szűrét. De ezzel még várok. (...)

A bizonyíték a zsebemben volt, s ez inkább lehangolt, mint megnyugtatott. Átgondoltam a levelet, s nem láttam tisztán. Az én számomra itt kettő volt homályos. Az egyik: hogy ez a levél, ez az egész felfedezés, amit régen sejtettem, s aminek a levél csak bizonyítéka, nem lehet közvetlen oka az ellenszenvnek, ennek a nagyon erős, nagyon határozott s ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: gyűlölettel határos ellenszenvnek, amit egy ideje Madár iránt érzek. Ez a fiú nem csinált nekem semmit. Egyszer nem volt tapintatos, egyebekben nem szimpatikus, ez minden. De itt, szemtől szemben ezzel a füzettel, be kell vallanom, hogy majdnem gyűlölöm. Szeretnék ártani neki. Miért?