Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire érdekelt volna valami egy növendékemmel kapcsolatban. Az intézetnek gyakran voltak botrányai. Az egyik növendék lopott egy ízben. Akkor is én vezettem a vizsgálatot. De ez a botrány, ez a vizsgálat s minden egyéb, amit közel három évtized alatt növendékekkel megéltem, teljesen hidegen hagyott. Soha nem éreztem ezt, mint most: minta érdekelve lennék a kihágásban. Mintha valami közöm lenne hozzá. Függetlenül attól, hogy növendékről van szó.

Előhúztam a levelet és letettem az asztalra, a tányér mellé. Valószínű, hogy már hosszabb ideje leveleznek így, óra alatt is. Van egy hete, hogy utoljára együtt láttam őket. Nem értettem, miért leveleznek, hiszen tízpercben elmondhatnak egymásnak mindent. Vagy délután. Nem értettem. Mindössze annyit értettem, hogy a sejtelmem nem csalt. S hogy az ellenszenvnek, amit Madár iránt érzek, ennek a különös, leküzdhetetlen ellenszenvnek itt van a forrása. Ez a levél a bizonyíték rá.

Mikor elhozták a levest, felbontottam a levelet. Aztán egyhuzamban olvastam át. A levél ennyi volt, most lemásolom:

"112. Miért nem nézel ide? Rozmár azt hiszi, hogy ez még a dolgozat, amit írok, de most még neked írok. Mi bajod van? Bocsáss meg. Ha tudnád, milyen szomorú vagyok. Mondhatsz akármit, kívánhatsz akármit, de bocsáss meg. Tegnap elmentem hozzátok, de a bátyád azt mondta, hogy nem vártál, és ma megyek a Kálváriára, arra a sírra, tudod, hogy talán ott vagy. De aztán gondoltam, úgyse leszel ott, már késő volt. Ezért már hatkor hazamentem, otthon voltam egész este. A hentes disznót ölt, a disznót az ablakom előtt pörkölték az udvaron, olyan büdös volt egész este, meg kellett fulladni. Mit csináljak, hogy kibékülj? Kívánj akármit. Holnap elviszem neked a Babitsot, ha akarod, leteszem nálatok, ha nem leszel otthon.