Zsolt nem akart visszanézni az iskolaépületre, mégis hátrafordult a sarkon. Öklével a levegőbe ütött. A repkénnyel befuttatott háromemeletes ház nyugodtan, sőt elégedetten bámult vissza rá.

Nehezen válaszolhatnánk arra a kérdésre, vajon Zsolt gyűlölte az iskolát vagy sem, mindenesetre azon a napon haraggal távozott az épületből. Rengeteg időt elvesztegetett a fehér falak, sárga padok közt, ahol undokul kiszámított, előre tervelt élet folyik.

Ha hajlandó lett volna magyarázkodni, talán azt mondta volna: az iskolában minden túlságosan hosszadalmas és túl sok a ceremónia.

Legutálatosabb persze a felelés ceremóniája.
Szívesen bedobta volna mai kellemetlen emlékeit az iskola vaskerítése mögé, de azok makacsul kisérték jó darabon. Újra és újra hallotta Kerekes Zsolt téveteg szavait, amelyek a katedra felé támolyogtak, és szigorú csodálkozásra ingerelték a tanárnőt, aki végül ezt mondta: "Ez csak hármas, fiacskám" - mintha a hármas valami borzasztó szerencsétlenséget hordozna. Igaz, a papa a közepestől csavarodik be a leginkább. Zsolt megfigyelte, ha közepest visz haza, sokkal terjedelmesebb atyai szemrehányásra kell fölkészülnie, mint amikor egyszerűen fát kap. Jobb is lett volna - morogta mérgesen, a zöld szakállas iskolára pillantva. Mint valami óriási magnetofontekercs, mennyi buta makogást őriz, atyaisten! Köztük az övét is. Zsolt meglehetősen rühellte, hogy olyasmiről kellett véleményt mondania, amiről egyáltalán nincs véleménye.