Játszott Vejnemöjnen ujja
Harsogott a hárfa húrja,
Hegy-völgy zengett, szikla rengett,
Mind a szirtek mennydörögtek,
Habokon kövek dörögtek,
A fenyérek vízben úsztak,
Fenyőfák is vigadoztak,
Mezőri tuskók táncot roptak.

Most már Dani következik. Aha, úgy hajol a gitárra, mint egy orvos, aki szívdobogást hallgat. Oké, elkészült a hangolással, legjobb az a papapapam-pam, egy angol szám. És Bach se rossz.

Úgy látszik, állva fog pengetni. Ágaskodnak a srácok, és amikor Dani világtalanul körülnéz, kicsi, zömök alakját kettévágja a nagy gitár. Száraz taps, a lányok nyakukat nyújtogatják. Dani a klasszikus gitárjával óriási népszerűséget gyűjtött akaratlanul. Akaratlanul? De hiszen hegedűre erőltették, hat éve játszik, gyakorol tébolyult engedelmességgel végigsírva, jajongva az éveket. Megpróbálta az elektromos gitárt, játszott az iskolaiban alakult nyomoregyüttesben. Dani azt mondta, komolytalan magamutogatás ez, csak az idegeket nyúzzák, az ő muzsikájára ne lötyögjenek, nem bohócnak készül. És hegedült inkább fogcsikorgatva. Aztán egyszer véletlenül meglátott egy gitározó fiút, kábé másfél évvel ezelőtt. Addig rimánkodott, míg a szülők beadták a derekukat. Vettek neki egy gitárt, azóta Dani a gitárra csimpaszkodva él, nincs foci, nincs csavargás, olvas és gitározik.