Egyedül e torokszorító élmény tartja vissza Zsoltot, hogy évek óta dédelgetett tervét, a nagy szökést megvalósítsa. Terve egyszerű lenne különben. Farmernadrág, ing, pulóver, tornacipő, a vállán koszos khakiszínű átalvető tarisznya, benne megtakarított néhány száz forint - és aztán neki a világnak. Stoppal, vonattal, gyalog, ahogy lehet. Mindegy, merre, hová, csak jöjjenek új hegyek, új városok, faluk, folyók, mezők, ismeretlen utak, erdők - és korlátlan idő, amit maga tölt be, és nincs csöngetés, lecke, szótanulás, matekóra, álmos magyarázat, dadogás a katedra előtt és más idétlenségek... Csak két hétre, legfeljebb három hétre. Hogy utólag hogyan magyarázná meg a kirándulást? (...)

B

Az évzáró ünnepség hosszadalmasnak és értelmetlennek tűnt fel. Zsolt fáradtan ácsorgott a fehér inges, piros nyakkendős oszlopban. Sűrűn nyeldesett, ugrándozó gyomrára figyelt gyanakodva. Orrába csípős, meleg ammóniákszag ütött, forrását nem bírta meglelni. Talán valamelyik lány bepisilt - igyekezett szórakoztatni magát Zsolt.

Az igazgatónő igazán rövid beszédet mondott - minden évben ugyanazt mondja. Olykor széttárja csupasz karjait. .Nagyon ügyel, hogy pazar sárközi mintákkal díszített habos harangszoknyája jól ér-vényesüljön, kissé hátrább áll az asztaltól, finoman megringatja a farát. Kissé terebélyes, ez a baja neki, semmi más - gondolta a fiú. Két fiú meg egy lány elájult a sült melegben. Zsolt szerette volna, ha az egyik ájulás a közelében történik, akkor kimehetett volna a teremből segítségnyújtás ürügyén. Egy lány verset mondott a villanyfényes dobogón, arcán patakokban folyt a veríték, és a végén nagyon boldogan botladozott vissza a helyére. Nem csoda. Hosszú verset kellett mondania. Az énekkari szám elillant Zsolt figyelme elől. Csak néhány kép mozgott elő az elmúlt zengésből. Elképzelte.: