Zsolt elrévült tisztelettel mered Dani finom ujjaira, a hőségben enyhületes hűvösség áramlik a teremre, úgy tetszik, a srácok mind visszafogják a lélegzetüket; a prelúdium gyöngyöző ritmusban szálldos ki a hangszerből, Dani ujjai megállíthatatlanul pörgetik ki a hangokat, egyenként, párosával, mélyen zengve néha, mint az orgona, aztán pityegve, mint a hajnali rigók, és együtt, mint az összetalálkozó karcsú táncosok.

Dani ott penget a hallgatók óriási csöndje fölött, és Zsolt szúró irigységgel látja, hogy kis vaksi barátja kemény és finom mozdulataival mindannyiuktól különbözik. A szavalóktól, akikért izgulnak a fiúk és lányok, hogy végigcsellengjenek valahogy a versen - és a szavaló egyedül van -, és Dani különbözik az igazgatótól, aki a tavalyi beszédét mondja, de csupán magának beszél, és különbözik a sulidilik mes-tereitől, akik a nagy röhögésekért erőszakoskodnak. Ő maga, Zsolt is, lám, kiabál, robbant, ráncigálja az emberek ruháját: figyeljetek, öregek és kiskrapekok! Itt látható Kerekes Zso1i, az érdekes fiú, aki belebrekeg a tanár szövegébe, aki átveri a bámész ürgéket, akinek szeme se rebben, ha megbuktatják, aki higanyt hord a zsebében, és szétgurítja a százezer higanycseppet ott, ahol kedve tartja... Igen, de végül egyedül marad a higanycseppekkel, elfelejtik őt a higannyal együtt, a cseppek szétgurulnak, elvesztik ragyogásukat, szintelem poros, piszkos kis golyók...

Zsolt mély lélegzetet vesz, a nyomorult néma vallomás közben megint érzi a vatta nyomását a torkában.