Óvakodnunk kell attól, hogy - miközben Kerekes doktor aggodalmait követjük - pálcát törjünk Zsolt fölött, mondván, nyers és primitív gondolkodású gyerekkel állunk szemben.

Mentségére okvetlenül meg kell említenünk, hogy egy valami őt is szorongatja a jövő-ügyben. Mégpedig Kerekes doktor nyugtalansága nyugtalanítja. Különben mért tépelődött volna délután fél kettőkor ama hármason - amit akarata ellenére szerzett - épp a szabadulás perceiben? A buta kis incidenst talán nem lett volna nehéz elfelejteni. Délutáni tevékenységét a kettes, az egyes vagy az ötös semmiben sem befolyásolta. A hármas viszont nyomasztó képet gördített eléje: a papa meggyötört arcát, amelyen remény és félelem keveredik. Az őszülő hajszálak idegesen rezegnek majd a halántékán, s míg elviselhetetlen jóindulattal kérdezget - Miért nem olvastad el a regényt? Nem érdekel? Satöbbi, satöbbi... -, örülni fog minden értelmes szónak, amit válaszként kap. Görcsösen igyekszik megérteni a fiú indítékait, mentségeket keres, magyaráz, bátorít és vigasztal, meg minden egyéb. Rendben. És Zsoltnak látnia kell, amint szemöldökén az ernyedt bőr ráereszkedik a szemére, arcának két hatalmas ferde ránca feketére mélyül: a papa megöregszik hirtelen. Ettől fél Zsolt, a villámgyors öregedés látványától, amely mélynek és visszavonhatatlannak látszik. Ijesztő vergődés ez' sápadt fegyelemmel álcázva; Zsolt olykor még a visszafojtott ordítást is hallja, hosszú, kétségbeesett állati hangot.

És Zsolt nem tud segíteni.
Csak émelyedve retteg a papa önkínzó jeleneteitől. Ilyenkor a szomorúság meztelenül kivillan a düh rongyai közül, megjátszásnak nyomát se lehet lelni, a papa sohase játssza az eszét. Sajnos.