A tárolásról akkor beszélünk, amikor valamilyen anyag, energia (pl. akkumulátor) vagy információ (pl. nyomdai termékek) elraktározására van szükségünk. Ez az igény pedig akkor jelentkezik, amikor a szerzés és a felhasználás időpontjai eltérnek. Az információtárolás hagyományos eszközei a rajzolt, vésett, írott, nyomtatott, képi ábrázolású anyagok. Információt tárolnak egyaránt a régmúlt idők kövületei, az építmények, a művészi alkotások. A kommunikáció üzeneteinek (tartalmainak) rögzítése, a maradandóvá tétel igénye először a rajzos (barlangrajzok, képírás), majd a jelrendszerében egyszerűsödő írásos (ékírás, szótagírás, végül a beszédhangoknak megfelelő betűírás) kommunikációs gyakorlatot eredményezte. Ez azonban a szóbeli kommunikáció egyeduralmát a társadalmi kommunikációs rendszerben nem tudta megváltoztatni. Az üzeneteket - ha rögzítették is írásban - csak élő szóval lehetett eljuttatni a tömegekhez, hiszen az emberek nem tudtak írni, olvasni.

Az írott szöveg nyomtatással történő sokszorosítását, a mozgatható és cserélhető betűkkel való (vagy szedésnyomásos) nyomtatást Gutenberg (1440) találta fel, mely forradalmasítja a kommunikációt az időtényező, a tömegesség, az írás tartalmának és terjedelmének tekintetében. A társadalmi szintű kommunikáció szempontjából is döntő tehát ez a találmány.

A könyvnyomtatás feltalálása után a kép- és hangrögzítés feltalálásával létrejöttek a nem hagyományos információhordozók, majd az elektronika rohamos fejlődésével az elektronikus médiumok. A XIX-XX. századig a nyomtatott anyagok voltak az egyeduralkodók, napjainkat már második Gutenberg-galaxisnak titulálják, sőt információs sztrádáról beszélnek, ahol nyomtatott anyagok mellé belépnek az elektronikus és digitális (kép- és hangrögzítések) megjelenítések, amelynek révén a közlések teljesen új irányt vesznek.

A tele- és tömegkommunikációs eszközök egybeolvadása és a világot pókhálószerűen behálózó hálózatok révén globális világfalu megteremtéséről már a 80-as években is álmodoztak.