Az emberi kommunikáció a nyelvhasználat révén a legösszetettebb. A kódrendszer (a nyelv) és maga a verbális kommunikáció, a beszéd kulturális termék, amely az ember egész fejlődéstörténete során alakult ki.

A mézelő méh potrohtánca is egyfajta beszéd, amely a táplálékforrás irányát jelöli ki. Amikor a dolgozó méh a táplálékforrás felfedezése után hazatér a kaptárba, akkor jellegzetes mozgást ír le. A formációt ismételt nyolcasnak nevezik. Az egyenesfutás iránya a táplálékforrás irányát, időtartama pedig a távolságot jelenti (1 sec = 500 méternek felel meg).

Ez a tánc az emberi nyelvvel összehasonlítva igen erősen korlátozott, mert ezek az üzenetek csak genetikailag rögzített szabályokat követnek, mindig egy az egyhez megfelelésben jelölnek bizonyos irányt és távolságot, azaz az üzeneteket nem képesek a végtelenségig finomítani. A távolsággal három, az iránnyal mindössze 4 bitnyi információ vihető át.

További vizsgálatokkal igazolták, hogy az állatfajok nagy része igen korlátozott számú jelzést alkalmaz. A halfajok átlagos jelzéskészlete 17, a madárfajoké 21, az emlősöké 25. Feltételezések szerint a legszociálisabb gerinceseknek sincs 30-40-nél több elkülöníthető jelzéskészletük. Az adatok arra utalnak, hogy a rhesusmajmoknak a legösszetettebb a kommunikációjuk. Csimpánzokkal folytatott kísérletek során kiderült, hogy az emberek által nevelt csecsemő majmok képesek elsajátítani az emberi szavak használatát. (A Santa Barbara-i Egyetem kísérleti laboratóriumában a Sára nevű majom 128 szavas szókincset sajátított el.)¹¹⁴ (Wilson Edward: Kommunikáció. 51.) A megfigyelések azonban arról árulkodnak, hogy egyik csimpánzkölyök sem mutatott a normális embergyermekre jellemző nyelvi kísérletező képességet és kedvet. Ez a megfigyelés is jelzi, hogy még a legértelmesebb emberszabású fajt is óriási szakadék választja el az embertől.

Az etológusok felállították azt az általános szabályszerűséget, hogy minél szociálisabb az emlős, annál komplexebbek a kommunikációs kódok, s annál inkább használják az állatok a kódot az egyéni kapcsolatok kialakítására és fenntartására.

A hozzánk legközelebb álló főemlősöket a vizuális információátadás rendkívül sokrétű és hatékony formái jellemzik. Az emberi arckifejezések biológiai kutatása során is megfigyelték, hogy a verbális kommunikációban fontos szerepet játszanak az arcon megjelenő érzelmek. Az arc felismerése, azonosítása, a rajta megjelenő üzenetek kódolása és dekódolása erős idegrendszeri szabályozás alatt áll. Ezáltal az ember képes arra, hogy az állatvilágban egyedülálló módon szabályozza arcvonásait, elrejtse érzelmeit.

Kutatási eredmények szerint 23 pár arcizommal rendelkezünk. A szóba jöhető (felismerhető) arckifejezések száma 24 és 36 között van.

A 70-es évek végére lényegében készen állt az a kódrendszer (Facs¹¹⁵), amely azt írja le, hogy milyen izmok milyen állapotainak milyen kölcsönhatása állítja elő az arcon azokat a motoros mintákat, amelyek megfeleltethetők az ember alapvető érzelmeinek és belső állapotainak¹¹⁶.

Darwin az emberi arckifejezések, gesztusok evolúciós gyökereit kívánta kutatni. Hipotézise szerint a mimika velünk született képesség.

Darwin hipotézisét az 1970-es évektől kezdődött kutatások is alátámasztották. P. Ekman és munkatársai fénykép- és videófelvételeket készített különböző kultúrájú népek körében. Más kultúrák tagjai számára bemutatva nagy egyöntetűség mutatkozott az arckifejezések felismerésében és értelmezésében, még azok az új guineai pápua férfiak is tökéletesen megértették a az európai emberek érzelmeit, akik nem láttak előtte fehér embert. (Ekman 1973)

Ezek és a hozzá hasonló kísérletek azt mutatták meg, hogy legalább hat alapvető érzelem - öröm, harag, meglepődés, undor, szomorúság, aggódás - kifejezésére a Föld minden lakója számára ugyanaz a repertoár áll rendelkezésre.

Ezek a kísérletek, végül az univerzalitás és veleszületettség hipotéziseinek alátámasztása arra a darwini elméletre fordítja a figyelmünket, miszerint érzelmeink kifejeződését főemlős őseinktől örököltük az evolúció során. Valóban, számos emberi arckifejezéshez és gesztushoz hasonló viselkedési mintázatot találunk az emberszabású főemlősök körében (pl. a csimpánzok játékos arca úgy elő, hogy a száját kitátva nevetésszerű hangot is ad).