|
|||
Szabó Magda: Merszi, möszjö |
|||
Hány lélegzetetbiztosító esztendő még, míg a padban a kislányok vihoghatnak, hány langyos fürdőként ható pihenőóra; annyi könnyet látott, annyi vért, miatta nem fog ártatlan szívén karcolást kapni senki, nagyszerű nevelőtestület dolgozik mellette, de a tanár urak zömükben papok, a hölgyek nagy része vénkisasszony, nem jártak Sabácon, és annyi kemény jellem között hadd legyen egy kinevethető, becsapható, aki hajnali álmát a bebocsátást követelő csorda sírása lengi át, és holta, mennyi halott. (...) "Minden pótolható - gondolhatta annak idején Möszjő -, csak az elmaradt öröm és a derű nem.* Jön a háború, érzi az idegeiben, a sok karcsú virágszál, aki köszöntésére felpattan a padból, hadiözvegy lesz, hadiárva. Ebből ott és akkor, négy évvel az Anschluss előtt, csak annyit értett a turistacsapat, hogy teljesen félretájoltuk Möszjőt. Möszjő nem képtelen, csak nem kíván részt venni hibátlan magatartásunk kialakításában, áldja meg sose büntető kezét az irgalmas Úristen. És most sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja, hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta élmény hatására jött létre hamrincvalahány évvel később az Abigél. És most ezt a regényt szeretném megköszönni, Möszjő, és tanár úrnak jelentem a rendhagyó igékből ma sem tudom valamennyit. (...) Mindent merszi, Möszjő, azt, amit megmentett számunkra,
a láthatatlan emlékkönyvbe préselt emléket egy igazi férfiról. Mikor félrenézett,
hogy ne kelljen ránk szólni, mert kinevettük, Möszjő, már tudta, amit
csak a nagyhatalmak, hogy Magyarország helyét kijelölték, és az atombomba
készül, és kurta az idő, amíg még gyerekarcaink és a második világháború
közé tudja feszíteni védelmül az antihős emberségét és bátorságát. |
|||