Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, sem büntetni nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin. Mi álltuk az edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. utólag, míg elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta tévedéseink gubancát sorra kibogozza.* Senkinél nem tanultunk olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngén, védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát: egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát. (...)

Möszjő az iskolai turistacsapat állandó férfi kísérője volt a három tanárnő mellett, második éve tanított már bennünket, mikor a tanévet a Bükk megismerése céljából indított kirándulással fejeztük be. Ez volt az a turistaélmény, amelyre új müncheni barátnőm célzott, Bánkút egyik tisztásának tábortüzénél érte tudatomat az a parányi ütés, amelynek nyoma marad, s később, ha az ideje eljön, külön életet te-remt magának, aktivizálódik. Ültünk a tábortűznél egy este, kifogytunk játékból, dalból mókából, mikor az álmosodó hangulat vérátömlesztést kapott, Möszjő félénken megérdeklődte, sértené-e valaki epi-dermiszét, mármint lelke érzékeny felszínét, ha más olvasmány híján, unaloműzőnek, ismertetnek ifjúkori naplójából néhány lapot. Lelkes biztatás fogadta, azt hittük, Möszjő hajdani iskolai baklövéseit rögzí-tette, esetleg ismerteti, milyen volt a francia egyetemen elkerülni a bűnös város kísértését, ám prospero akkor először és egyben utoljára felemelte a varázspálcáját. Möszjő az első világháborús naplóját nyi-totta fel, azt a kockás füzetet, amelyet én az idén megkaptam, s a térdnadrágban kuporgó, nagy szemüveges, megszokott vígjátéki figura eltűnt, helyette egy ifjú tüzér hadnagy lovagolt a hajdani Stefánián, búcsúzott szépségtől, ifjúságtól, esetleg az élettől. Aztán már golyózáporban nyargalt a hadnagy, ott kínlódott katonáival a Száva-parton, körülötte ember-állati hullák, felperzselt lakóhelyek, halál, téboly, pusztulás, a háború vaspatájának nyomai a sértődött búzaföldön. Már értettem, mitől féltette lelkünk epidermiszét, oka volt rá, iskoláskoromban először éreztem megnedvesedni a pilláimat.