Pedig mi volt az a nagy francia tragédiákhoz képest, amelyekre tanított, amit leírt, hogy hazaért egy kiürített faluba a csorda, és az emberi mesterkedésekből mit sem értő állatok ballagdálnak hazafelé, busa fejű tehenek állnak eleinte türelmesen, aztán hanggal jelezve, itt vannak, eresszék be őket, de nincs, aki kitárja a kaput, a tehenek bőgnek, ríják a természet nagy törvényét, hogy így kora estén az asszonyok fejni szoktak, nem karjukon gyermekekkel menekülni, és ki locsol fel járdát, veteményeskertet, gyújt tüzet, mi történt itt, míg hajnaltól alkonyra fordult a világ. Hogy megszégyenültünk valamennyien, míg azon a kiránduláson Möszjővel együtt jártuk a hadak útját, hallottuk, szinte láttuk, hogy lövik alatta a hidat, akkor is láttuk, mikor Sabácon éppen a kifosztott, feldúlt francia olvasókör házába téved. Francia olvasókor, édes Istenem! Mocsok, por, hulladék, könyvfalak. Gyalogsági puskagolyók záporoznak, huszárbajtársa elesik, ott fekszik piros nadrágjához szorított, merev kézzel az árokpart zöldjében, tűzparancs jön, szállnak a srapnelek, a világtörténelembe belenyávog egy gazdája vesztett fehér macska, nyakán pántlikával. Möszjő benyit egy másik feldúlt épületbe, ahol a rombolás mellett észre kell vennie, valami leányka élhetett itt, a meggyalázott szoba padlóján gyöngéd érzelmek levelezőlapos visszajelzései, megtörlöm a szememet, és már írom a regényt. Möszjő megtalálja a lányt, aki valaha itt lakott, visszaviszi neki az összeszedett levelezőlapokat, de közben egymásba szeretnek az ismeretlen leánykával, és a lapok írója amúgy is elesett, így aztán viheti Möszjő az arát, akihez hogyne lehetne feleségül menni, hiszen más, teljesen más a valódi arca, mint amit naponta felénk fordított. Hány ábrázata van valakinek? Lehet-e hős, aki csak álcázza magát gyávának, mert ahhoz, amit végeznie kell, a bumfordi suta szerepe jobban illik? (...)

Időbe telt, míg felfogtam, de végül is felfogtam: Möszjő átélt és látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi terepasztallá.* Möszjő - gondoltam akkor - még tökéletesen tájékozatlan abban, amit már rejtett a jövő, nem akar ügyet csinálni olyasmiből, ami frontélményei után bagatell, modortalanságainkat, baklövéseinket nem csak az iskola, az idő is segíti majd méltó emberi magatartássá szelídíteni. Möszjő - tudom most, míg ezeket a sorokat írom - pontosan megérezte, hazánkkal a vesztett első világháború után akkora barbár igazságtalanság történt, ami egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen befejeződött volna, most a harmincas években, mikor mi vagyunk gimnazisták, csak a felkészülés folyik, és rövidesen újra megszólalnak a fegyverek.