Ez a cikk azért születhetett meg, mert egy valamikor Debrecenben élt, most München környékén orvosként működő lány olyan valamivel lepett meg ismertetlen gratulálóként a születésnapomon, ami átvételekor évtizedeket ereszkedett vissza az élet már igencsak kurtának ígérkező fonala, s megállt a múlt egy pontján, újravilágította a már-már végső homályba merülő díszleteket. "Valami összeköt bennünket - írta az ismeretlen -, egyik, saját munkádat elemző kötetedből derült ki: akit mindketten őrzünk emlékezetünkben, nekem nagybátyám volt, neked tanárod, legyen hát tiéd ez a füzet, amit mellékelek, ebből hallottál te valaha részleteket azon az említett kiránduláson. Nem én küldöm, hanem az, aki valódi minőségére akkor ráéreztél, s aki emléke addig kísértett, míg regénybe nem álmodtad." A füzet, amit mellékelt, irodalomtörténeti adalék. Az Abigél keletkezéstörténetének első mozzanata: az ötlet megfogan.

Hogy minden érthetővé váljék, fel kell villantanom újra az iskola képét, amelyben felnőttem, ahol "Kőnig tanár úr" is tanított, az iskoláét, amely tizenkét esztendőt fordított arra, hogy viselkedésünk, szó-kincsünk, teljesítményünk, felnőtteket megszégyenítő fegyelmezettségünk és tűrőképességünk egyszer majd visszaigazolja az anyaszentegyház nevelésének eredményes voltát. Visszaigazolta. E tizenkét esztendő nélkül igazán nem tudom, hogy vészeltük volna át az érettségit követő időszakokat, hogy bírtuk volna állni, amit állnunk kellett, de végtelen szerencsénkre bennünket valóban arra készítettek fel, ami nem égi mása, de valódi modellje az életnek, amelyről az udvariatlan. Nánai tanár út nem átallotta az írni az emlékkönyvembe: az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne. Hogy egyéb tekintetben mit köszönhettünk az intézetnek, bárhová kerültünk érettségi után, azonnal megmutatkozott: személyünkben minitudósokat indítottak útnak.