3.táblázat: A kommunikációs helyzetek

Kutatások és megfigyelések szerint az ember nemcsak a környezetével, hanem önmagával is kommunikál.

1. A belső (intraperszonális) kommunikációban történik az információk felfogása, megértése, egyénen belül az információk gyűjtése, tárolása és feldolgozása.

2. A személyes kommunikációban két vagy több személy teremt kapcsolatot.

A szereplőknek az információ-átadás mellett egyéb céljuk is lehet, pl. problémamegoldás, konfliktusok feloldása, információk szerzése (ellenőrzése, megerősítése) önmagukról, szociális, pszichológiai és egyéb mindennapi szükségleteink kielégítése, az idő strukturálása.

A közvetlen kommunikáció legjelentősebb és legjellemzőbb formája a személyközi (interperszonális) vagy kétszemélyes (diádikus) kommunikáció. Ez átszövi a mindennapjainkat, ez az alaphelyzet adja a keretét a családtagjainkkal, ismerőseinkkel vagy akár idegenekkel folytatott beszélgetéseinknek.

A személyközi kommunikáció gyakran a verbalitás másik csatornáján, írásban zajlik. Jellegzetes megnyilvánulási módja és formája a levél. Legújabb műfaja az elektronikus levél (e-mail), sajátos, a magánlevéltől eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek.

3. A közvetlen kommunikáció másik jelentős fajtája a csoportkommunikáció.

Ezen olyan többszemélyes, általában ún. primer csoportokban zajló kommunikációt értünk, amelyben minden résztvevőnek azonos vagy hasonló lehetősége van a annak alakításában. Ez a fajta kommunikáció kisebb csoportokban, baráti, munkahelyi, szakmai, hobbi, vallási stb. közösségekben zajlik. A formalitás és az intimitás foka - nem annyira, mint a kétszemélyes kommunikációban - itt is jelentősen eltérhet egymástól. A szerepcsere általában szabad.

A csoportkommunikációban az írásos csatorna kevés szerepet kap. Talán a legjellemzőbb működési területe manapság a különböző internetes csevegő és vitafórumok, és legfeljebb az intézmények belső levelezése (pl. a körlevelek és a rájuk adott válaszok) említhető meg.

A csoportkommunikáció sajátos típusának tekinthető a vita. A megnevezés itt nem a műfaj megjelölésére szolgál, hanem arra a beszédhelyzetre, amelyben a partnerek lényegében egyenrangúak, legföljebb van egy kijelölt személy, aki a társalgás menetét irányítja, és a szólási jogot megadja. Ilyenek a hagyományos viták, a fórumok, értekezletek, és ide sorolható a tanítási óra is. A nyilvános kommunikációban a közösség elé kiálló beszélőnek többféle célja lehet.

Elképzelhető, hogy csupán tudatni, közölni akar, mások tudomására kíván hozni valamilyen információt. Az is lehet, hogy ezzel nem elégszik meg, és el akarja fogadtatni hallgatóival a saját vagy az általa képviselt álláspontot (tényt, véleményt, nézetet). Más esetben pedig - az elfogadás mellett - aktivizálni is akarja hallgatóit: a tanár például a tanulásra, búvárkodásra serkenti a gyerekeket, együttműködésre (vagyis módszereinek alkalmazására) kéri a szülőket.

A retorikusok Arisztotelész óta különbséget tesznek az elsősorban az értelemre ható, tisztán racionális eszközöket alkalmazó meggyőzés és a főleg az érzelemre, azon keresztül pedig az akaratra hatni kívánó, emocionális eszközöket használó rábeszélés között. A közlésben a két fő összetevő, vagyis az érvelés logikája és a nyelvi megformálása közötti egyensúly korán megbomlott. Ezzel létrejött a beszéd- és írásművek két alaptípusa: az okfejtés, az érvelés logikájára és a helyes beszéd kellékeire nagy hangsúlyt fektető, meggyőző funkciójú, valamint a szépségre, a gyönyörködtetésre, a beszéd hatásosságára törekvő esztétikai funkciójú beszéd. Ezek tiszta formában nemigen valósulnak meg, inkább egyik vagy másik típus dominanciája jellemzi a beszédeket.

Szólnom kell még egy, napjainkban különösen fontos beszédtípusról. A tájékoztató szerepű beszédnek nem a meggyőzés, nem is a hangulati ráhatás a célja, hanem az informálás. Nem véletlen, hogy a sajtóműfajoknak is ez a két nagy csoportjuk van: a tájékoztató (hír, tudósítás) és a befolyásoló (publicisztikai) műfajok.

A beszédet a megalkotás módja felől is megközelíthetjük. Az egyik póluson a tervezetlen, rögtönzött, spontán beszédet találjuk, a másikon az előre megkomponált, gondosan megfogalmazott - memorizált vagy felolvasott - reproduktív beszédet.

Az előbbi a mindennapi élet közléseiben, az utóbbi a nyilvános, tudatos megszólalásokban fordul elő. Memorizált szöveget keltenek életre a színészek, a versmondók, esetenként a műsorvezetők, sőt vannak szónokok is, akik szeretik előre megírni és betanulni mondandójukat. A nyilvános közlésben a produktív beszéd a leggyakoribb. Ennek a beszédfajtának az a jellemzője, hogy az előadó előre fölkészül rá: megtervezi, anyagot gyűjthet hozzá, segéd- és szemléltetőeszközöket készíthet elő. A beszéd megszerkesztése előzetesen - otthon, nyugodt körülmények között - történik, vázlatot készíthet hozzá, sőt valamelyest még nyelvileg is megtervezheti. A beszéd végleges formába öntése viszont az előadással egy időben történik - nem verbális elemek kíséretében. Ezért a közlés a spontaneitás látszatát kelti, és annak erejével hat.

136: H. Varga Gyula: Kommunikációs ismeretek. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2000.