Mikor felolvastam nekik Radnóti naplóbejegyzését József Attiláról, miszerint rajta kívül csak egy költő halt ilyen "természetes" halált a magyar irodalomban: Petőfi Sándor a segesvári csatatéren, mert egyik sem bírta volna elviselni, ami azután következik, és hogy itt Radnóti nyilván magára is gondolt, ezt sem fogadták el.

Egy Szabó Sanyi nevezetű gyerek fölállt, és azt mondta: ez így nem igaz, ez mesterséges, művi gesztus. A halál választását nem lehet elfogadni. Élni kell, ameddig csak lehet, élni kell, meg kell próbálni túlélni mindent, ami csak túlélhető.

Megkérdeztem akkor, hogy el tudják-e képzelni azt, hogy Petőfi túlélje Világost. Ugyanúgy megírt mindent, amit negyvenkilencig megírt, ott vannak a versek, és ő túléli Segesvárt, elmegy emigrációba, esetleg visszajön, függetlenségi párti képviselő lesz, ünnepelt, koszorús költő, az Akadémia tagja később - azok a versek ugyanazok a versek lennének-e? Ugyanúgy olvasnánk-e azt, hogy "Egy gondola bánt engemet"? És vajon az, hogy a "Tehervonatok tolatnak...", 1933-ban ugyanazt jelentette, mint 1937 decemberében? Akármit is mondjanak ezek az új - számomra használhatatlan - irodalomkönyvek, a költő költészete és a költő élete nem választható el egymástól.

Megint fölállt Szabó Sanyi: "Szóval meghalt, mert tudta, hogy neki meg kell halnia. Meghalt, mert tartozott ezzel a saját költészetének. Mert csak a halállal és ezzel a halállal kapott értelmet az ő egész élete. De hát mit kezdjen ezzel az egésszel az, aki nem költő? Mi ebből a tanulság annak a számára, akinek élnie kell: Hát ez a költészet minket nem segít élni!"