Másnap elvitt hozzá édesapám igazi bemutatkozóba.

A magas tágas szoba jó meleg volt. Kevés bútor volt benne, de finom, sokkal finomabb, mint a mienk. Pedig az előbb nagyra voltam vele, hogy szebb szobánk van, mint rektor bácsinak.

Szívesen fogadott, s engem beleültetett az egyik nagy fotelbe. Sose ültem addig olyanon, úgy lesüppedtem benne, mintha pehellyel lett volna töltve. Édesapámnak kínálta a másikat, de ő nevetve mondta:
- Ej, nem vagyok én olyan puhapista - s egy csinos tulipános falusi karszéket húzott az asztal mellé magának.

Elbeszélgettünk; lassan én is belejöttem a természetes beszédbe. Kikérdezett a tudományaimból, megforgatta a gerundiumokat és supinumokat fejem fölött, az absolutus ablativusokat és a hő elméletét ... úgyhogy szinte izzadtam már belé.

S tudja Isten, valami jótékony melegség terjedt a szívem körül. Kezdtem büszke lenni rá, hogy a mi falunk tanítója ilyen sokat tud. Talán a tanáromnál is többet. A rektor bácsi asztalos volt fiatalkorában s nem tudta, mi fán terem a deák-szó.

Később átjött a tiszteletes bácsi s ők hárman borozgatva hozzáfogtak beszélni, okos dolgokról, amik énelőttem ismeretlen világból, az életből kerültek szóba.