Jó bizonyítvánnyal zsebemben vígan vonatoztam és szekereztem haza. (...)

Alig múltak el az első benyomások, mindjárt szóba hoztam az új tanító urat. Óh én sokat dicsekedtem a magam tanáraival öcséimnek, s most újra hozzá készültem, épp az ellentét kedvéért kérdeztem az ő tanítójukat.

De sajátságos meglepetés ért. Az öcséim kaptak a kérdésen, s ragyogó arccal, büszkén kezdtek beszélni az ő kedves tanítójukról. Én egész elbámultam a hallatlan változáson. Pityó dicsekszik iskolai szorgalmával, jó tanítójával! Pityó, akinél nagyobb iskolakerülő nem taposta a sarat a föld hátán.

Kitaláltam, mi a bibi. Vissza akarják adni a kölcsönt. Gondolják magukban, én nem ismerem az ő tanítójukat, hát beszélhetnek, dicsőíthetik nekem bosszúságra.

Azért sem veszem fel, de majd én csinálok bosszúságot.
- Sose hetvenkedjetek - mondtam epés gőggel. - Fütyülök a tanítótokra. Azért is megmutatom, hogy nem fogok neki köszönni, ha találkozunk. Fogadjunk!

A gyerekeknek elhűlt az arcuk erre a fenyegetésre, s csak csóválták a fejüket. De én tovább gőgösködtem.
- Mit lármáztok ti egy tanítóról? Engem tanár tanít és az csak különb!? ... Pedig tanárom is hat van! (...)