Már akkor nagy bölcs voltam. A debreceni kollégium idő-füstös vára volt az iskolám. Tengerbölcsességű professzorok a rektoraim. Szintaxis, fizika, matematika a lelki gyötrelmeim.

Száz meg száz, hasonló apró bölccsel hajtogattuk az udvaron a pugnare! bellarel igéket s a Szép Jóska varrta nagy labdát. Ismergettük a "kicsiny a rakás, nagyobbat kíván" életigazságot, s kipróbáltuk, hogy vajon jó posztóból varratta-e édes szülénk a ruhát.

Szóval, embert és tudományt megítélni képes okos férfi valék én is a többiek közt.

Hogyne lettem volna büszke arra, amim volt: a kollégiumra, mely százados falával borongott fölöttem: a tanárokra, kik megérthetetlen abrakadabrákat játszva magyaráztak meg. A tudományra, melyet egy ölre való könyvből kellett volna elsajátítni már...

Ekkor írták hazulról, hogy a Tekintetes Tanító Úr helyére új tanítót hozott a falu.
Kicsinyben mosolyogtam a hírre, tán még legyintettem is kézzel:
- Szegény tanító urak!

Jött a karácsonyi vakáció, s mind többet jutott eszembe az én fatornyos kis falum.

Elgondoltam, hogy fogok én otthon nagyzolni, hiszen pap bácsit kivéve én leszek a legtudományosabb ember a faluban. (...)