Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodtak: mindenki azzal, amelyikkel egy tájon lakik.
- Dicsérjük a Jézust!
S kioszladoztak a kiskapun.

Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.

Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplős kalap, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta.
- Kerüljön kend beljebb.
S az iskolába vezetem.
- Hogy és mint vannak odahaza?
- Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek...

Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőrszűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első padon, a másik a második padon.

- Eső lesz - mondotta -, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.
A kalapját oda tette az első padra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Aztán látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.