A kommunikációelmélet történetét kutatva a hajdani görögöktől, rómaiaktól kell elindulnunk. Az általuk kifejlesztett retorikát tarthatjuk a legelső kommunikációelméleti irányzatnak.⁵⁸

Az ókori retorika mint kommunikációelméleti irányzat ugyan nem meghatározó, de a modern szónoklattan erre épült. (A retorika a hét szabad művészet egyike, az etikai ember képessége azért, hogy hatást tudjon gyakorolni másokra. A szó ókori jelentése valamelyest eltér a maitól.)

Isokrates⁵⁹ szerint „...a nyelv segítségével ítéljük meg a rosszat és magasztaljuk a jót. A nyelv segítségével tanítjuk a tudatlanokat, és közvetítjük az ismeretet a bölcseknek. Beszédképességünket az értelmesség legkiválóbb jelének tartjuk, és a hiteles, törvényes és méltányos nyelvhasználat a jó és megbízható lélek tükörképe. A nyelv segítségével tisztázzuk a vitás dolgokat és kutatjuk az ismeretlent. Ugyanazokat a az érveket alkalmazzuk a nyilvános összejöveteleken, mint az egyes polgárok meggyőzésében. Szónokoknak hívjuk azokat, akik beszédeket tudnak tartani embercsoportoknak, bölcseknek pedig azokat, akik a legjobban beszélnek egymással."

Démoszthenésztől tudjuk, hogy a beszéd hatalom. Igazolják mindezt az élőszó mesterei: színészek, előadók, szónokok, pedagógusok üzletemberek, ügynökök.

Szókratész (469-399) párbeszédes vitatkozó módszerrel vizsgálta az igazság, a hasznosság, a jó és az erkölcs lényegét azzal a céllal, hogy az embereket helyes gondolkodásra és életmódra vezesse.

Quintillianus egyik szónoki képzésről írt művében azt tanácsolja, hogy a tanító gyakran alkalmazott kérdésekkel tegye próbára növendékei ítélőképességét, és egyetlen hibás válasz javítását sem mulassza el.

Ciceró (i. e. 106-43) politikus-szónok a latin próza utolérhetetlen mestere szerint „az ékesszólás kellemessé teszi a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő".

Szimbolikus jelek⁶⁰

Már az ókori Kínában megfogalmazódott, hogy a képek hatékonyabban és gyorsabban képesek viszonyokat visszaadni, mint a szósorok. (Egy kép felér ezer szóval).

Erről tanúskodik Yin és Yang, amely jól illusztrálja ezt a lehetőséget. Yin és Yang ősi szimbóluma az ellentétek egységének és harcának - a női (Yin) és a férfi (Yang) principiumnak ősi kínai jelképe. Az ellentétpárokhoz kapcsolták az öt elemről és a hozzájuk kapcsolt öt-öt minőségről alkotott rendszereket. E rendszer szerint öt szín, öt, hang, öt illat, öt íz testesül meg⁶¹. A látvány ereje a keresztény egyházat is foglalkoztatta. Az egyház tiltotta a bálványimádást, de nem mondott le a képről mint kommunikációs eszközről. Nagy Szent Gergely pápa az alábbiakat írta: „a képek ugyanazt jelentik az olvasni nem tudók számára, mint a betűk az olvasni tudók számára".

A jellemről és vérmérsékletről szóló tanok az ókori bölcsektől kezdve

Ismeretes Hippokratész felfogása a különböző alkatokról. Ő a vérmérsékletet a testnedvekkel hozta párhuzamba (a vér szangvinikus, az epe kolerikus, a feketeepe melankolikus, a nyálka flegmatikus alkatot eredményez). Szerinte a négy életadó folyadék egyensúlya biztosítja a jó egészséget, kiegyensúlyozott vérmérsékletet és jó fizikumot.

A test jellemzőivel foglalkozók

Ebben az irányzatban is - a test, ezen belül az arc és koponya ismertetőjegyei alapján - az ember megismerése volt a kiinduló pont. Ha az emberi lények egymásba tekintenek, gyakran arra a következtetésre jutnak, hogy a másik arca a belső énjét is jelképezi, hiszen a legtöbb arc egyedülálló, ezért egyben képviseli a tulajdonosának jellemét és vérmérsékletét.

Amikor rájöttek, hogy a hasonló arcvonások hasonló jellemvonásokról árulkodnak, eljött annak az ideje, hogy az arcismeretet jellem-elemző, majd később jövendőmondó módszerbe rendezzék.

Empedoklész (Kr. e. V. sz.) filozófiai értekezésében az arcvonások első rendszerezett leírásáról olvashatunk. A világ természetéről alkotott eszméit alkalmazta az emberiségre, megpróbálta magyarázni az ember természetét, a belső állapotot összefüggésbe hozta a külső megjelenéssel.

Arisztotelésznek (384-322) tulajdonítják „A természetnek a fiziognómiával kapcsolatos titkai feltárása" című munkát, melyben leírja a test valamennyi részének jelentését tetőtől talpig. Tehát jelentést ad a test egyes részeinek. Tőle eredeztetik a beszédhangoknak magánhangzókra és mássalhangzókra való felosztását is. Platóntól tudjuk, hogy egyes személyek felemelkedését arcvonásukból megjósolta. Közéjük tartozott Platón is, akinek arcvonásaiból rendkívüli képességeit Arisztotelész első találkozásukkor felismerte.

Giovanni Battista Della Porta⁶², aki fizikai és optikai kísérleteket is végzett, „Az ember fiziognómiája" című művében az embereket bizonyos állatokhoz hasonlította, és megvetette az alapját annak a tézisnek, miszerint ha valaki részben valamilyen állathoz hasonlít, annak vérmérséklete is bizonyos mértékig az adott állatéra emlékeztet.

Ceasere Lombroso a bűnözők fiziognómiai vizsgálatával foglalkozott, és megalkotta a született bűnözők külleméről vallott téziseit. (Lombroso ugyanakkor elismerte, hogy a bűnözők nagyobb része - mintegy kétharmada - nem született bele a „szakmába", hanem a körülmények hatására vált bűnözővé. Lombroso nem vette észre, hogy még a rossz arcnak lehetnek bizonyos pozitív vonásai, amelyek olyan belső tulajdonságokat és erőket jelképeznek, amelyek megakadályozzák az arc viselőjét abban, hogy bűnözővé váljon.)

Marco Polo (1254-1324) útleírásaiban megjegyzi, hogy Bagdad „nagy központja a tanulásnak, ahol ismerkednek Mohamed törvényeivel és a halottidézéssel, az asztronómiával meg a fiziognómiával". (A 19. században újra meg újra felszínre került az egyén üzenetének, személyiségének, jellemének, megfejtése az arcvonások, a fejalkat sőt a koponyadudorok alapján.)

Ernst Kretschmer A test felépítése és a jellem című művében bizonyította a test és a vérmérséklet között fennálló kapcsolat létezését, amelyet először Hippokratész említett. Tipológiája szerint:

1) A piknikus ember alacsonyabb az átlagosnál, teste kerekded. Nagy feje, széles arca, kis orra van. A piknikus testalkat jellemzője a gyengébb csontrendszer, a zömök testalkat, a lágy izomzat, a vállövnél szélesebb medenceöv, az előredomborodó has, a széles, kerek koponya.

2) Az aszténiás avagy gyenge testalkatú embernek magas, vékony törzse és hosszú, vézna végtagjai vannak. Kis feje, hosszúkás, keskeny, csontos arca, nagy orra van. Az aszténiás alkatra jellemző, a hosszú vékony törzs, keskeny mellkas és vállak jellemzik, vékony csontozatú, és izomzata gyenge. A fej hosszúkás, tojásdad alakú, az áll csapott, míg az orr éles vonalú.

3) Az atletikus emberre a közepes termet, a széles váll, a keskeny csípő és a fejlett izomzat jellemző. Az ilyen embereknek gyakran nagy, szögletes arca, kissé lapos orra és erős állkapcsa van. Az atletikus alkatra jellemező az erős csontozat és rugalmas izomzat, a hosszú végtagok, a medenceövnél szélesebb vállöv. A fej magas ívű, az áll és csontdomborulatok erősen kiugranak.

A diszplasztikus ember Kretschmer szerint olyan kevert típus, akinél megtalálhatók mindhárom másik típus bizonyos vonásai, akinél megállapíthatók bizonyos primitív vonások is, amilyen a kis arc és fej, az alacsony homlok, a kicsi, nem teljesen formált fül és kis orr.

Típusait W. H. Sheldon finomította tovább, aki három testtípust különböztetett meg: az endomorf viszcerotonikus, azaz természetétől fogva társas lény, az ektomorf cerebrotonikus, azaz intellektuális, a mezomorf pedig szomatikus, azaz testi lény.

A frenológia az agy alaktannal foglalkozik, megalapítója Gall francia orvos és anatómus. Empirikus úton összeállította az egyes képességek helyét az agyban. Felfogása szerint mindegyik viselkedésnek megvan a maga szerve, amely pontosan körülhatárolható helyen van.