Az információintenzív kulturális miliő kibontakozásához vezető folyamat során az információfogalom is módosult, új jelentéseket foglal magában. Az információ eredeti fogalma szemantikai: jelent valamit, utal valamire, referenciális karaktere van, kontextusba illeszkedik. Ugyanakkor az információnak erős pragmatikai aspektusa az, hogy valós problémák megértéséhez és megoldásához járul hozzá. A mimetikus kultúrától a 19. század közepéig az információnak ez az értelmezése volt meghatározó. A 17. századtól kezdődően a könyvnyomtatás hatására Európában a kulturális környezet jelentős transzformációja játszódott le, de ez az információ hagyományos értelmezését lényegében változatlanul hagyta. A 19. század közepén a Morse-féle távíró elterjedésével teremtődött meg a kontextusból kiemelt információ tömeges továbbításának a lehetősége. Elfogadottá vált, hogy az információnak nem szükséges relevanciával rendelkeznie, a frissessége, különlegessége is érdekes és értékesíthető lehet. A fotográfia felerősítette ezt a folyamatot. Kibontakozott a tömegkommunikáció, melyben a domináns értékmérő gyakran nem az információ minősége és hasznossága, hanem az újdonsága.

A kritikus értelmiség egy része úgy érzi, hogy az információs környezet jelentős részét céltalan, jelentéstelen és haszontalan információ tölti ki. Ezt az értékítéletet és a paradox helyzetet találóan jellemzi Baudrillard megállapítása: „Ez a világ a túláradó információ világa: egyre több az információ és egyre kevesebb a jelentés." A hagyományos információfogalom legjelentősebb transzformációja azonban az információelmélet információértelmezése. Itt ugyanis az információ szemantikai jellege teljességgel és szükségszerűen eliminálódik, és a fogalom mennyiségi, matematikai mutatóvá válik.

Míg az információ gazdasági és műszaki-matematikai értelmezésének előtérbe kerülése a jelentést gyakran másodlagossá teszi, addig az episztemológiai és szemantikai kereteiből kiragadott, kontextus nélküli információk áradata az információs környezet banalitásokkal történő telítődését, illetve szennyeződését okozza. Az információs társadalom egyik legsürgetőbb kihívása ennek a helyzetnek a kezelése. Daniel Bell megfogalmazása szerint a posztindusztriális társadalomban a legfontosabb erőforrás a tudás lesz. A tudás az eddig meghatározó erőforrások (föld, nyersanyag, munka, tőke, pénz) elé helyeződik, a termékek és szolgáltatások értékét mindinkább a bennük megtestesülő tudás határozza meg.

A tudásközpontú társadalom terminus viszont jól jelzi azt, hogy gazdasági­hatékonyság-centrikus korunkban mi a meghatározó erőforrás, és azt is, hogy a társadalom optimális működéséhez és fejlődéséhez kulcsfontosságú tényező az elméleti és gyakorlati tudás folyamatos fejlesztése. A tudásközpontú társadalom értelemszerűen tanuló társadalom. Felértékelődött a tudás, ezen belül a kommunikációs készségek, önérvényesítési kompetenciák, a hétköznapi civilizációs kulturáltság szerepe, és az ezek kialakításához elengedhetetlen oktatás. Azok kerülnek előnyös helyzetbe, akik teljesítőképes tudással, jó személyi képességekkel rendelkeznek. A tanulás szervezéséért és annak eredményességéért viselt állami felelősség egyre nagyobb része átkerül a magánszférára, a civil társadalomra és az egyes emberekre. Az egész életre kiterjedő tanulás főszereplője és fő szervezője az egyén. A tanuló fokozott felelőssége saját tanulásának eredményessége iránt valószínűleg azt eredményezi majd, hogy a családi kulturális és szociális háttér még fontosabbá válik, és ez a tanulók között további, nem könnyen mérsékelhető különbségeket fog okozni.

Amikor az információs társadalom gazdasági dimenzióit elemezzük, fel kell tennünk a kérdést: vajon az információs korszak gazdasága a kapitalizmus korábbi formáitól markánsan különbözik-e? Az információs kapitalizmus korszerű termelőegysége ma a hálózati vállalat. A hálózati vállalat elsősorban nem vertikális kontrollal működik: a függőleges mozgásoknál fontosabbak az oldalirányúak, különböző egységei közvetlenül kommunikálnak és kooperálnak egymással. A vállalat nem csak befelé hálózatos: külső kapcsolatrendszere is hálózati jellegű, potenciálisan egy globális piacra terjednek ki beszerzési és értékesítési csatornái. Kapcsolatrendszere állandóan változik a mindenkori feladatoknak, célkitűzéseknek, projekteknek megfelelően, dinamikus hálózati geometriája változatos mintázatú. A szellemi termékek előállításának területén az utóbbi időben megjelent a vállalati, piaci orientációjú munkavégzéstől eltérő munkaszervezés is. Ez a tevékenység - amely egyenrangúak önkéntes és közvetlen ellenszolgáltatás nélküli együttműködésén alapul - elsősorban az ún.  „szellemi közjavak" létrehozásában játszik fontos szerepet.

Az információs kapitalizmus új versenyhelyzet elé állította a világ gazdaságait. A változások felgyorsult üteme és a hálózati gazdaság feltételrendszere komoly erőpróbát jelent valamennyi gazdasági aktor számára. A globális gazdaság bináris hálózati logikája alapján azok a régiók és országok, amelyek képtelenek megfelelni a követelményeknek, kirekesztődnek a rendszerből. A szelekció és a polarizáció az egyes országokon belül is végbemegy. Az új játékszabályoknak megfelelni képtelen ágazatok, csoportok, emberek - mindaz, ami nem illeszkedik a hálózati kapitalizmus rendszeréhez - lekapcsolódnak és így perifériára kerülnek. Castells szemléletesen az információs kapitalizmus „fekete lyukainak" nevezi, amelyek együttesen az ún. „negyedik világot" alkotják. Az infokommunikációs eszközökhöz történő hozzáférés, illetve ezek használatának képessége (digitális írástudás) szerint szintén megosztottság jelent meg, amelyet digitális megosztottságnak, esetenként - a megosztottság súlyosságát hangsúlyozva - digitális szakadéknak neveznek.