Az információtörténelem korai magyar  képviselói, Hajnal istván, európai szintű világtörténész, egyetemi tanár, Balogh József, irodalomtörténész, klasszika-filológus Szt. Ágoston  specialista,  Várkonyi  Nándor művelődés- és irodalomtörténész,  egyetemi magántanár könyvtáros,  Thienemann Tivadar  irodalomtörténész, germanista, nyelvpszichológus, egyetemi tanár. Munkásságuk összességében kiad egy általános információtörténelmi tematikát, amely az írás és olvasás,  a szóbeliség és az írásbeliség, a könyvtár,  a nyomtatás, az információs és kommunikációs technológiák  társadalmi  szerepét és jelentőségét vizsgálja.

Hajnal István a történelmi folyamat lényegi dimenziójának látja a kommunikáció történetét. A szóbeliségrõl az írásbeliségre való áttérést döntõ változásként fogja föl, a tradicionalitásról a racionalitásra történõ átmenetként, miközben a mai kor kiteljesedett írásbeliségében megpillantja egy lehetséges új szóbeliség kiindulópontját. Az írástörténettõl a technikatörténet felé lép tovább, az újkor nagy technikai találmányai mögött a mesterségek lassú, évszázados fejlõdését látja meg. és ebben a fejlõdésben nem az öntudatos újításra, hanem a tradicionális eljárások spontán-fokozatos átalakulására helyezi a hangsúlyt. Ezzel egyik elõkészítõjévé lesz annak a még csak mostanában tért hódító tudománytörténeti fölismerésnek, mely szerint az ipari forradalomhoz vezetõ technikai fejlõdés mozgatója éppenséggel nem az újkori természettudomány.

A filológusszakma kezdettől méltatta Balogh József „Voces paginarum" című, igen eredeti értekezését, amely „az ókortól napjainkig kíséri a diktálás és olva­sás módozatait s vele képzettségének és eredeti intuíciójának szembetűnő jeleit adta...."  Balogh kimutatta, hogy a betűk eredetileg, az ókori fel­fogás szerint hangjelek, hangjegyek voltak. Vé­lekedése szerint az olvasás hangos volt és maradt nemcsak az ókorban, hanem a középkoron át egé­szen a 16. századig, amikor a könyvnyomtatás fel­találásával egyszerűsödött és felgyorsult a néma olvasás technikája, és a hangos olvasás szűkebb használati körre szorult vissza. Balogh az írás és olvasás mechanizálódásáról beszél az új- és a leg­újabb korban, amit a diktafonok, a beszélőgépek, a távírók, a rádiózás megjelenésével magyaráz. Az oralitás és írásbeliség nagy hírű kutatója, Walter J. Ong 1982-ben méltatta Balogh „nagyon korai, de ma is rendkívül informatív" munkáját, s főként azt a tételét, mely szerint az írott szöveg hangos felol­vasásra szolgált, s hogy a hangos olvasás szokása egészen a modern korig tovább élt.

Várkonyi Nándor számunkra fontos, információtörténeti jelentőségű, Az írás és a könyv története c. művének bevezető gondolatai között a következőket olvashatjuk: „Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte - a gyer­mekhez hasonlóan - mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítőbb és leghatásosabb serkentője a munka, az együtt­élés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtője. Amennyivel magasabb rendű az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is. . . . Beszédünk ma is metaforikus, „képes" beszéd. A legelvontabb, átvittebb fogalmaknak, a képzelet testetlen, szárnyaló szüleményeinek neve gyökerében mind valamely cselekvésre utal vagy érzékelhető tárgyat jelöl meg." Várkonyi munkája nem csak írás-, nem csak könyv- vagy nyomtatástörténet, hanem (mintegy „mellesleg") nagyszerű könyvtártörténet is.

A szellemtörténet alapján álló irodalomelmélet összefoglaló művét Thienemann Tivadar alkotta meg. Az Irodalomtörténeti alapfogalmak a német szellemtörténet mestereinek gondolataira épül, és igyekszik magába olvasztani Horváth János eredményeit is. Anyagát főképpen a német és a magyar irodalom jelenségeinek összehasonlítása szolgáltatja. Thienemann elveti az organikus fejlődés gondolatát, de szembeszáll a historizmussal is, és a szellemi fejlődés gondolatát fogadja el. Magáévá teszi a szellemtörténet lényeglátás-elvét, valamint azt az eljárást, mely a jelen kedvéért a jelen szempontjából alakítja a múltat. Koncepcióját a szellemi kontinuitás elvére építi, s voltaképpen egyetlen tényezőt vizsgál részletesen. „Az irodalomtörténet feladata - írja -, hogy történelmi változásaiban megismerje azt az irodalmi alapviszonyt, mely az író, a közönség és az irodalmi hagyomány között az idő folyásával kialakult ... Az irodalom ekként felépített története folytonos átalakulása annak a viszonynak, ami a szerző, mű és közönség között létesül ... „ Társadalomfogalmának tartalma tehát nem a valóságos osztálytársadalom, hanem egy elvont közösség: az „olvasók társadalma", mely előbb homogén, később individuumokra esik szét. Az „irodalom társadalmi jelenségeit" pedig a „közönség szövedékével" és ennek az íróra gyakorolt hatásával azonosítja. Következésképpen az irodalmi fejlődést valódi történelmi-társadalmi tényezőktől elszakítva szemléli, sőt konstrukciói létrehozásánál a művek tanulságait is mellőzi.