S kemény volt a pisztoly hideg fogója s a csikorgó asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája, mint egy sötét lyuk, reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával.*

III.

A morgue-kocsiban egy fekete ruhás asszony ül szemben, a végigfektetett Bélával. Nyugodtan, békés fölénnyel megsimítja a vérrel csapzott gyerekhajat, és mosolyog.

- Csacsi te. Hová siettél? A nagy, gonosz emberektől szöktél meg és a kemény emberektől, és azt hitted, nem lehet élni. Keménynek és ridegnek láttad az életet, és nem akartál várni, pedig én vártalak téged. Tudod? Én a fekete ruhás, suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Íme, idejöttem és most fölébed hajolok. Nézd, nem vagyok kemény: - nézd, lágyan és mosolyogva simogatom szegény, ijedt kis homlokod, és az ölem puha és meleg. Mégis megszöktél előlem, és nem az én lágy és meleg és végtelenül édes testemre gondoltál, hanem az ostoba Launer tanár úrra, akinek sörtés, sárga ábrázatja van és püffedt hasa. Elmentél, szegény, szomorú kis hős, vérző szívedre szorítva az ostoba intőt, és behunytad a szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, aki örökké élek, és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok - és nem a szamár Launer tanár úr -, akit arra találtak csak ki, hogy gyűlöletessé tegye a sárga, kemény halált, s kívánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet, melynek meleg asszonyszívéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes szánalom, hogy átölelje kihűlt, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz okosabbat, aludj és pihenj hát, s várd meg türelmesen, míg föloszlott testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem - lelket, melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A túlsó parton várok reád, meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.