Ekkor jut eszébe, hogy beszélni fog a postással. Igen, talán még minden jó lesz. Beszélni fog, mindent kimagyaráz. S miután lefeküdt volna a sötét szobában, reszketve húzta magára a paplant, s ekkor egyszerre elfelejtett mindent, és csönd és fekete sötétség következett, és Béla a fekete szoknyás asszonyt látta megint, aki fehéren és suhogva jár lassan a Duna-parton, megáll, s a vízbe néz.

II.

És Béla hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óra hosszat, várta a postást. Mindabból, ami tegnap megnyugtatólag hatott rá, ma már semmit sem érzett. Hideg, nyirkos aggodalom töltötte most el a lelkét, amint várt, nézett lefelé, és úgy rémlett, hogy ennek nem lesz vége soha. Az első emeleten poroltak.

A postás először a második emeletre ment be. Bélának úgy elszorult a szíve, hogy félt, nem fog majd beszélni tudni, és nagyokat, hosszúkat lélegzett. A postás kijött a lépcsőházba, megállt, rendezni kezdte a leveleket. Aztán lassan megindult fölfelé. Jött, lassan és keresgélve, és elment Béla előtt. Kétméternyire lehetett, mikor a fiú utánaindult.
- Kérem... postás úr... A postás ránézett.
- Kérem... Záborszkyéknak...

A postás megállt, keresgélni kezdett, és Bélának nagyot dobbant a szíve. A postás egy halványkék borítékot vett elő, és jókedvű bariton-hangon olvasta.