- Záborszky ügyvéd úrnak... Ez a papának szól.
- Kérem, tessék ideadni... majd én átadom...

A postás ránézett, aztán a borítékot nézte. "Állami Főgimnázium" - ez állt a borítékon. Elmosolyodott, úgy látszik, volt már ilyen esete.
- Hiszen ott van a cselédleány - mondta, amint fölnézett a fehér függönyös konyhaajtóra. - Majd beviszem. Béla nagyon fehér lett, és lassan ment a postás után.

Hallotta, amint a postás nagyot köszön, és átadja a levelet Marinak. Aztán becsapódik az ajtó, és az ember fütyülve, most már frissen és megkönnyebbülve, szalad le a hátsó lépcsőn.

Béla lassan kinyitotta a konyhaajtót az előszoba felől, és kiment a konyhába. Mari feltűrt szoknyával állt a polc előtt, és a fazekakat rakta egymás mellé. Erős, barna lábai körül egész kis tócsa képződött a padkáról lecsurgó vízből. Súlyos, átható szag áramlott mindenünnen: a csuprok közül, a teknőből és főleg a mosogatódézsa fölött. A leány megfordult.
- Hát az ifijúr hol volt? - kezdett el kiabálni. - Majd lesz, látta volna, hogy ment el az úr.

Béla lassan jött előre, körülnézett, és meglátta a kék borítékot Mari előtt, az egyik fazék mellett. Átlépett a lócán, odament, és fölnyúlt érte. De már e pillanatban érezte, hogy minden hiába, s hogy mindazok a gépies mozdulatok és szavak, amik még ezután következnek, egy reménytelen és halálosan sötét ismeretlen alagútjába vezetnek.