Béla, a gimnazista. hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óráig, és várta a postást. Béla már három nap óta vergődött ebben a lelkiállapotban, mely a torkára ült, a mellére ült, fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt, és ő nagyon jól tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, mégpedig írásbelileg.* Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizarr tervek, melyeket élénken kiszínezett. s melyek szerint például ő elmegy Launer tanár úrhoz a lakására, és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki, hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik, latinból.

De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba borította a Duna-partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomorúság fogta el. Lejött az Erzsébet térre, és csak azt szerette volna, hogy túl legyen, túl legyen mindenen. A katonazenekar csudálatosan szépen játszott, és enyhe, néma szelek fújdogáltak. Szerelmes Marcsák bakákhoz dörgölőztek. Béla tudta, mit jelent ez, és irigyen, borzongva és szorongva az életre gondolt, mely oly borzasztó és végtelenül gyönyörteljes, és melyben nagy vizek, hajók, robogó gyorsvonatok vannak s még valami, ami mindennél titokzatosabb. Kimondha-tatlanul távol, elérhetetlenül állott most mindez előtte. Oldalogva, kábult fejjel kullogott egy ideig, aztán hazament.