Honnan származnak nevelési elveink, pedagógiai értékeink? Elsősorban természetesen a saját iskoláztatásunk élményeiből. Az a közeg, amelyben hosszabb időt eltöltünk, előbb-utóbb természetessé, magától értetődővé és így szinte megkérdőjelezhetetlenné válik számunkra. (Ez az egyik oka annak, hogy az iskola nehezen változik: tanárként sem könnyű túllépni az iskolában töltött idő beidegződésein.)

Melyek e tapasztalati mező legfontosabb elemei? Először is a tananyaghoz való viszonyunk. Már az iskolában megtanuljuk, mely tantárgyak fontosak és melyek lényegtelenek. (Érdekes például egy nemrég született kutatási eredmény: a matematikát sokan nem szeretik, sokaknak okoz komoly nehézségeket, de senki nem vitatja, hogy kell matematikát tanulni. A matematikának megkérdőjelezhetetlen tekintélye van – szemben mondjuk a lassan teljesen súlytalanná váló készségtárgyakkal. Elfogadjuk e tényt, mint magától értetődőt – vajon biztos, hogy igazunk van?..) Megtanuljuk, az iskolában miért lehet elismerést és elmarasztalást kapni – vagyis azt, mit kell valójában tudni, és azt is, mennyire kell komolyan venni a követelményeket. Ezt a fajta tudást – ez már egyfajta értékrend! – a tanár módszerei is sugallják, és felnőve, tanárrá válva hajlamosak vagyunk mindezt továbbörökíteni. Hiába papolunk például a gondolkodtatás fontosságáról, ha magolást követelünk; beszélhetünk a kreativitás értékéről, ha idegesek leszünk minden szokatlan kérdéstől – és még sorolhatnánk.

A gyerekek elsősorban tanáraik viselkedéséből tanulják meg, mi a tanár dolga, hol a diák helye, mennyire fontos ő és a diákközösség, mennyire fontos az ő fejlődése, az, hogy egyéniség, hogy önmaga legyen. És ez az a pont, ahol már nem az csak az iskoláról, hanem az életről és az emberről gondolkodunk.