3.3. A plánok (képkivágások)
A plánokat nem csak a filmművészet használja, ismertek a fotózásban is. A plánokat aszerint különböztetjük meg, hogy a látványból mennyit mutat a kamera. A plánok alkalmazása annak ismeretében történik, hogy milyen jelentést szánunk az adott filmrészletnek.
A nagytotál leginkább egy helyszin beazonosítására szolgál. Nagyon gyakran kezdődik vagy végződik így a film. A néző a nagytotál kép láttán távol van az eseményektől, viszont a téri viszonyok jól ábrázolhatók így.
68. ábra: Nagytotál (Zolnay Pál: Fotográfia, 1972)
A totálban még mindig egy nagyobb egységre figyelünk, de a szereplők zöme beazonosíthatóvá válik. A szereplők egymáshoz való viszonya és a téri viszonyok még jól beazonosíthatók.
69. ábra: Totál (Sára Sándor: Holnap lesz fácán, 1974)
A kistotálban az adott szereplők egész karaktere emelődik ki a környezethez való téri viszonyuk már a részletek felé mutat.
70. ábra: Kistotál (Mészáros Márta: Napló gyermekeimnek, 1982)
A közelik alkalmazása estében egyreinkább megszűnik a téri orientáció lehetősége, a képen a távolabbról nem látható részletek dominálnak.
71. ábra: Amerikai totáltól a szekondokig
(Andrzej Wajda: Márványember, 1977, Andrzej Wajda: Menyegző, 1972
Mészáros Márta: Napló gyermekeimnek, 1982 Makk Károly: Macskajáték, 1974)
72. ábra: Premierplán (Robert Wiene: Dr. Caligari, 1920)
73. ábra: Alfred Hitchcock: Psycho (1960)75
A szuperközeliben úgy látunk valamit, ahogy normál esetben az átlagember nem, bekerülünk a szereplő intim terébe. Minden téri orientációs lehetőség eltűnik, a mutatott részletet a néző kapcsolja az egészhez.