Életünk során sokféle pozíciót töltünk be az emberi társadalomban. Lehetünk gyerekek, házastársak, szülők, barátok; kollégák, főnökök és beosztottak, villanyszerelők, politikusok vagy tanárok – és sorolhatnánk. Mivel aligha mi vagyunk az elsők, akik e pozíciókat betöltjük, nyilvánvaló, hogy a körülöttünk lévő emberekben már él egy kép arról, hogyan kell ezeket a pozíciókat "jól" betölteni. Ezeket a sokrétű, kimondatlan, általában nehezen megfogalmazható elvárásokat nevezzük a társadalomtudományokban szerepnek. Érdekes, hogy ezeket az elvárásokat a körülöttünk élők akkor is közvetítik felénk viselkedésükkel, gesztusaikkal, ha nem fogalmazzák meg nyíltan.

Amikor elfoglalunk egy új pozíciót, nem vagyunk könnyű helyzetben. Fel kell ismernünk a környezet kimondott és kimondatlan, szakmai és emberi elvárásait, és valamilyen "álláspontot" kialakítanunk ezekkel kapcsolatosan. Mindezt összhangba kell hoznunk a saját, a szerepünkre vonatkozó konkrét elképzeléseinkkel, de általános elveinkkel, értékrendünkkel, meggyőződésünkkel is. Ha "szembe megyünk" a hagyománnyal, az elvárásokkal, akkor elveszítjük a környezet támogatását, sőt, konfliktusokra, elutasításra számíthatunk. Saját étékeink háttérbe szorítása viszont előbb-utóbb belső válságot idézhet elő. Minél tudatosabban végezzük az összehangolás sokszor gyötrelmes pszichés-mentális munkáját, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy megtaláljuk a számunkra kielégítő megoldást.

Mindeközben persze a pozícióval járó feladatokat is el kell végeznünk, bár általában még gyakorlatlanok, járatlanok vagyunk. Különösen nehéz dolgunk van/volt/lesz kezdő tanárként, hiszen tapasztalatainkat a katedra másik oldalán gyűjtöttük. (Ráadásul itt nincs semmiféle tanulóidő, a dolog már az első órán "élesben" megy – azonnal kell, kellene mindent tudni.) Ténykedésünk hol tervek megvalósítása, hol próbálkozások sorozata, amelyeket aztán a siker erősít meg és fejleszt tovább.