Itt formálódtam azzá, aki nagyon sok módosulás után máig is - azt hiszem - ugyanaz vagyok, mint aki 1930-ban érettségizett ifjúként indultam tovább.

Igaz, már az alsó osztályoktól, az elsőtől kezdve találkoztunk osz-tályfőnökünk, Ambrócy Pál magasztos szelídségével, humánus-humanista szellemével, a matematikus Fraknóy József (akkor még Fornwald tanár úr) színes kultúrájával, amellyel még a magamfajta, eleven humán lélekben is fel tudta ébreszteni az érdeklődést, nemhogy a fizika, de a számomra rémületesen idegen számtan-matematika iránt is, Dubovitz Istvánnal, a kis köpcös, gyerekek számára is érthetően szellemes földrajz-természetrajz-tanárral, és a minden oly mosolyog-va évtő és megértő aligazgatóval, magyar-német tanárral, a félangol, félszékely Walton Róberttel, sántikáló, örökké cigarettázó, humoros emberségességével. De az iskola léleknevelő arculata a maga teljes nagyszerűségében akkor bontakozott ki, amikor az a csaknem szélhámos kalandor, nagy tehetségű szervező, becsvágyó és karriervágyó Krompaszky Miksa került a tantestület élére, s hozta magával - kitűnő emberismerettel és emberekkel bánni tudással - Vajthó Lászlót, a kor egyik legnagyobb középiskolai pedagógusát, Marót Károlyt, a klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű tudósát, a későbbi nagy hírű egyetemi professzort, az akkor egészen fiatal Luttor Nándort, a gyermekek írásra tanításának reformátorát, a „zsinórírás” feltalálóját, majd hamarosan, egyenest az egyetem iskolapadjából odaemelt Kardos Tibort, az olasz irodalomtörténet mindeddig talán legjelentékenyebb magyar tudósát.

Micsoda tanári kar volt ez! És az élükön ott állt magas, testes alakjával, méltóságos címével, méltóságos tekintetével és hanghordozásával, monoklijával Krompaszky Miksa címzetes tankerületi főigazgató úr.

Nagyon sok rosszat tudok mondani róla, és nagyon nagy szeretettel emlékszem vissza rá. [...]